Itt az „erős emberek” kora

Az amerikai légierő koronaékszerei az alaszkai Trump-Putyin csúcstalálkozón többek voltak, mint holmi látványelem. Rögtön érkezéskor egy F-35-ös harci gépekkel kísért B-2-es bombázó húzott el az orosz elnök feje felett. A vörös szőnyeget egy másik, atomtöltet hordozására is képes lopakodó B-2-es, továbbá az orosz gépek elfogásában közismerten jeleskedő F-22-es vadászgépek sora szegélyezte. Távozáskor pedig ismét csak F-22-esek intettek a levegőben két oldalról istenhozzádot a Bering-szoros felett hazafelé tartó orosz államfőnek. Donald Trump semmit nem bízott a véletlenre. Az üzenet Putyinnak szólt, ám úgy, hogy a világ többi része is értsen belőle. Felesleges erőfitogtatás, hasznos tisztázás, avagy egy korszakváltás tünete?

Kik az „erős emberek”?

A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szaksajtóban pár éve egyre sűrűbben bukkan fel a strongman (erős ember) fogalma. Leginkább többes számban és ritkán pozitívan. De miről is van szó pontosan? Külpolitikai téren kizárólag erőviszonyokban gondolkodó, a nemzeti érdek nyers maximalizálására törekvő, s ezt gyakran erőszakos retorikával-tettekkel párosító vezetőről. Aki a közkeletű angol elnevezés dacára korántsem csak ereje teljében levő férfi lehet. A kritérium ugyanis nem az életkor, nem vagy izomtömeg, hanem az elszántság saját országa vélt vagy valós érdekeinek kíméletlen érvényesítésére. Jó példa erre Margaret Thatcher, a britek rendíthetetlen „Vaslady”-je. A nyolcvanas évek végén egy európai csúcstalálkozón úgy sarokba szorította Jacques Chirac francia kormányfőt (későbbi elnököt), hogy az – egy véletlenül nyitva felejtett mikrofon mellett – magából kikelve lamentált: „Mégis mit akar tőlem ez a banya? A tökeimet egy tálcán?”

Erősemberkedni alapvetően három pozícióból lehet: domináns hatalomként, kihívóként, illetve a kiszámíthatatlan „őrült” szerepében. A legkézenfekvőbb eset, amikor egy hegemón használja ki gátlástalanul a helyzetéből eredő előnyöket elsőségének megőrzésére. Ennek ellenkezője, ha a gyengébb szereplő hátrányát kompenzálandó rájátszik az erőelemekre, így reméli a maga javára módosítani a fennálló rendet.

Mindkét típus sajátos változata az „őrült” figura. Aki minden, csak nem elmebeteg.

Ellenkezőleg: azzal, hogy a kiszámíthatatlanságot teszi védjegyévé, egy csapásra meghatványozza a puszta erőviszonyok alapján számára adatott nyomásgyakorlási képességet. Az első, vagyis a status quo hatalom iskolapéldája Amerika, a másodiké, azaz a revizionista szereplőé, Oroszország és Kína, a harmadiké pedig Észak-Korea.

Izmozós korszak

Az „erős ember” jelenség elharapódzására Donald Trump színre lépése hívta fel a nyilvánosság figyelmét. Tény, ami tény: az amerikai elnök már-már karikatúrába hajlóan képviseli a műfajt, a hegemón és „őrült” változat elegyét ráadásul fennen vállalja. Előszeretettel henceg vele, hogy az ő atomgombja a legnagyobb, nemrég pedig az iráni nukleáris létesítmények lebombázása után ismételgette, hogy „nincs a világon másik hadsereg, amely ilyenre képes”. Tavaly ősszel a Wall Street Journalnak úgy fogalmazott: Tajvan kínai lerohanására azért nem fog sor kerülni, mert Hszi „tisztel engem és tudja, hogy totál őrült vagyok”. Az „Amerikát ismét naggyá tenni” (Make America Great Again) szándékozó Fehér Ház üzeneteiben nem véletlenül kap kiemelt helyet a valós súlyt megsokszorozó kiszámíthatatlansági faktor.

Az elnök karaktere és a reálpolitikai szükségszerűség ugyanis most különösen jól passzol egymáshoz.

A nemzetközi erőviszonyok átalakulása a 2010-es évek közepén jutott el arra a pontra, ahol már egyértelmű volt a Globális Dél előretörése, Kína felemelkedése, Oroszország visszatérése, Amerika és a Nyugat relatív háttérbe szorulása. Az első Trump-adminisztáció alatt született dokumentumok kénytelen-kelletlen nyugtázták mind a nagyhatalmi versengés tényét, mind pedig, hogy az amerikai hadsereg immár nem volna képes egyidejűleg két nagyszabású konfliktusban győzelmet aratni. Véget ért a hidegháború utáni több mint két évtizedes zárójel, amikor az Egyesült Államok „hiperhatalom” volt, a világrend „egypólusú”, s a Nyugat ennek megfelelő elbizakodottsággal viselkedett. Fölényének tudatában azt gondolta, itt „a történelem vége”: hirdethet „értékalapú” külpolitikát, bízhat a gazdasági globalizáció „békehozó” hatásában, s hiheti, hogy közös szabályok léptek az erőpolitizálás helyébe.

Átmeneti illúzió volt, melyből ki gyorsabban, ki lassabban ébred fel.

Mi lesz így Európával?

Az európai vezetők különösen kellemetlen helyzetben találják magukat. Az integrációs projekt lényege ugyanis kezdettől az erőviszonyok száműzése, a reálpolitika elutasítása. Az elvi akadályokon túl gyakorlati bökkenők is adódnak: az elmúlt évtizedekben az európai országok katonai téren elfelelőtlenedtek, elkényelmesedtek, javarészt amerikai védőernyő alatt lazsáltak. Márpedig, mint azt a volt német külügyminiszter Sigmar Gabriel mondta:

Egy ragadozókkal teli világban a növényevőknek igencsak nehéz dolguk van.

Ursula von der Leyen 2019-ben új, „geopolitikai” Bizottságot harangozott be, az ukrajnai háború kitörése óta pedig Brüsszelben egyenesen kötelezővé váltak a korábban szentségtörőnek számító, „autonómia”, „iparpolitika”, „gazdasági biztonság” kifejezések. Ez kimondottan dicséretes. Sajnos a cél azonban, amihez ugródeszkaként használják, stratégiai téren vakvágányra vezet.

Elég csupán a nyár két ikonikus jelenetét felidézni: az EU Bizottság elnöke egy skóciai golfpályára rendelve, némán hallgatja végig, amint Trump hosszasan ecseteli, Európa hány száz milliárdot fizet majd neki. Pár héttel később hetedmagával – a francia, brit, német, olasz, finn és ukrán vezetőkkel, valamint a NATO-főtitkárral együtt – feszeng az Ovális Irodában, az amerikai elnök dolgozóasztala előtt felsorakoztatott székeken.

Ha tovább ragaszkodnak tévképzeteikhez, a nagyragadozók, de lassan már a középméretűek is, megeszik őket reggelire.

A nemzetközi vetélkedés kiéleződése láttán az európai vezetők ugyanis bevett mantrájukat szajkózzák: egységben az erő, gyengeségük oka az integráció elégtelen állapota. A megoldás a vétójog eltörlése, a védelmi ügyek közös intézése, a Bizottság hatáskörének bővítése – vagyis kvázi föderalizálás – volna. Csakhogy kontraproduktív a recept. Az „erős ember” jelenség jól példázza, hogy a külpolitikai arénában az elszántság éppoly fontos összetevője a hitelességnek, mint a tényleges kapacitás. Az EU-ban viszont az eltérő helyzetek és érdekek között lavírozó, bicebóca kompromisszumokat egyik ország sem érzi teljességgel magáénak – annyira legalábbis biztosan nem, hogy értük a végsőkig elmenne. Az integráció ráadásul még a képességek terén is visszafelé sül el. A közös fellépésben bízva az egyes országok könnyen felelőtlenné válnak, nem erősítik magukat kellőképpen. A végeredmény így hát jóval kevesebb, mint a részek összege lenne eredetileg - közölte a portfolio.hu.

---

 

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek