Isten nem hagy el

„Én is tisztellek Téged lanttal a Te hűségedért, én Istenem! Éneklek néked hárfával, óh Izráelnek szentje! Örvendeznek az én ajkaim, hogy énekelhetek neked, és lelkem is, amelyet megváltottál.” (Zsoltár 71, 22–23)

Mi van a szívemben ma? Tudom-e magasztalni, dicsérni az Urat? Van-e okom a hálára? Hogyan köszönöm meg Isten jóságát, szeretetét, tetteit?

Az emberek elvárják, hogy hálásak legyünk, megköszönjük, emlékezzünk az ő jó tetteikre, segítségükre, amit nékünk adtak, nyújtottak. Az ajándékozó nem felejti el, hogy ő adott, hiszen annak ára volt. Lehet, hogy nem a zsebéből fizetett pénzzel, de az idejét, az erejét adta, sőt a szíve jóindulatát vele adta. Az ajándékozott, aki kapott, esetleg könnyebben elfelejti, mert már régebben volt, vagy megette az almát, amit kapott. A virág elhervadt, amit névnapjára hoztak. A megkapált kukorica megnőtt, aminek a kapálásánál segítettek. A vakolat megszáradt a falon, pedig nem is remélted, hogy valaha be lesz vakolva. Már az autóbusz is elvisz a városba, de milyen nagy áldás volt, amikor bevitt téged az autóján a városi kórházba....

Apró, hétköznapi dolgok, segítség, ajándék, öröm volt, amikor kaptad. De elfelejtetted! Milyen hamar! Az ajándékozó, a segítő nem felejt, és fáj, rosszul esik, hogy nem emlékezel meg...

Isten mit adott neked ma? Van-e okod hálára? Mit kell megköszönnöd? Az életedet, a mai napot, élsz és gondolkodni tudsz, nem fekszel bénán vagy agysorvadásban. Képes vagy levegőt venni, nem vagy oxigéngépre kapcsolva. Szól hozzád Isten, figyelmeztet, hogy ne feledkezz meg az Ő jótéteményeiről. Szeretteid veled vannak? Tudsz járni? Hallod a madár énekét, látod a felkelő napot, a csillagokat? Ezek mind apró dolgok, ezeket az apróságokat kaptad! Istentől, ajándékba.

Megköszönted-e ma, hogy az Úr Jézus feláldozta életét nagy kínok és szenvedés árán, azért, hogy megváltsa lelkedet? Örül-e a szíved annak a biztonságnak, amit az Úr megígért: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”? „Ne félj, mert megváltottalak, enyém vagy.” „Sok verebecskénél drágább vagy, gondot viselek rólad”...

A mai nap is oly sok okunk van a hálára! De mi nem tudunk gyönyörködni Isten ajándékaiban, áldásaiban, és ezért nem is tudunk hálálkodni, köszönetet mondani Neki.  

Minden természetes, magától lett?

Milyen szomorú ez, ha csak kérni tudunk Istentől! Mindennapi kenyeret, erőt a munkához, áldást életünkre, egészséget, gyógyulást.

Kérjük, mintha Istennek kötelessége lenne kiszolgálni minket a benyújtott megrendelő listánk szerint. Ő kegyelmes és nagyon jószívű. Nem mondja azt szerdán: „Elfelejtetted, mit kértél tőlem szombaton? Megadtam neked, de nem köszönted meg! Ma szerda van, nem kapsz semmit! Hálátlan vagy, nem hallgatlak meg!”

Isten soha nem veri a fejünkhöz mulasztásainkat, bűneinket! Könyörül, megszán és mint jó édesatya, újra ad, és áld, és szeret.

Olyan jó lenne magasztalni, dicsőíteni Őt örvendező, hálás szívvel!

Dávid esedezik Isten irgalmáért, segítségéért, és örvendezve dicsőíti Őt. Hárfával, lanttal és a saját szerzeményű énekeivel, amiket ma mi is úgy ismerünk és éneklünk, hogy zsoltárok.

Nem mondhat senki kifogást! Nekem nincs hárfám, lantom sincs, énekelni meg nem tudok, mert nincs jó hangom... De szíved van? Gondolkodni tudsz? Fel tudod emelni a kezedet? Képes vagy imára kulcsolni a kezedet? Beszélni is tudsz?

Amid van, azzal magasztald Istent! Az egész életünket Isten dicsőítésére kéne élnünk.  Ajkunkról olyan sok hiába való beszéd, szó elhangzik... Miért nem dicsőítjük az Urat? Nincs idő? Másra van?…

Emeld fel a kezedet, kulcsold imára, és mondj egy hálaimát! Köszönd meg, amit látsz, hallasz, ízlelsz, érzel, amit képes vagy felfogni! Várja Isten, hogy emlékezz és hálás légy.

Milyen a te istentiszteleted? Vasárnap szoktál menni a templomba, istentiszteletre? Szép dolog, de ez nem elég! Te hogyan, milyen módon tiszteled Istent? Lehet Istent tisztelni szívünk hálájával, imánkkal, dicsőítő énekekkel, a pénzünkkel, amit az Ő oltárára teszünk, időnkkel, fizikai erőnkkel.

Akit megváltott az Úr Jézus, az az ember kívánja, hogy minden erejével, érzésével, indulatával, gondolatával, lelke legmélyéből tisztelje az Urat. Aki hálás, annak a szívét betölti az öröm. Aki nem képes emlékezni Isten jótéteményeire, ajándékaira, áldására, annak az embernek a szíve nemcsak közömbös, de salakos is. Nincs benne tűz, csak hamu és salak. Isten gyermekeinek mindig van okuk örülni! Mert a szenvedés vagy gyász idején is velünk van az Úr. Nem hagy magunkra a nehéz életutakon, velünk vándorol Jézus.

Lantom és hárfám nincs, énekelni nagyon szeretek, de már gyenge a hangom. Szívem, gondolataim keresik az Urat, és beszélek Vele. Mondom hangosan vagy magamban, reggel, amikor ébredek, éjjel, ha nem jön álom a szememre, nappal, ha autót vezetek, levelet olvasok vagy írok, cipőt tisztítok vagy almát hámozok: Imádlak, Istenem, magasztalom áldott nevedet, mert kegyelmes vagy, mert engem is, a méltatlan gyermekedet szeretsz. Köszönöm az életemet, köszönöm, hogy megváltottál, gyermekeddé lehettem, köszönöm igédet, szavadat, köszönöm, hogy köszönhetek még ép értelemmel.  

A hála- és köszönetmondáshoz nem kell nagy szavakat mondani! Nem! Csak őszintén, szívből, egyszerűen, gyermekien emlékezz, és légy hálás, köszönd, amit kaptál, köszönd lelkedből! Imádd, dicsérd Istent!

Szent, szent, szent a mi Istenünk, az én Istenem. Köszönöm, hogy lehet jönni hozzád egyszerűen, hétköznapi ruhában és ünneplőben, betegen és fáradtan is. Szerető Atyám, áldott légy jóságodért, amivel elhalmozod életemet! Segíts emlékezni áldásaidra és segíts, hogy a hála soha ne fogyjon el lelkemből, ajkamról! Ámen.

(Morzsák 4., 2006)

Dr. Tapolyainé Bartha Gizella