Nyulak, fácánok ebek harmincadján? - Felelős vadgazdálkodás nehéz időkben

Nap mint nap tapasztaljuk, hogy a háborús helyzet kényszermegoldásokat szül. Az orosz-ukrán fegyveres konfliktus kezdete óta a hatóságok betiltottak mindenféle vadászati tevékenységet. Bizonyára így van ez jól, több mint tíz hónapja nem lehet puskával a határt járni. Elmaradt a máskor augusztusban kezdődő vadkacsavadászati idény, az októberi hetek fácánkilövései, és szerencsésen megúszták a tapsifülesek a novemberi-decemberi hajtóvadászatokat is, a minden esztendőben ilyenkor rájuk leselkedő veszélyt. Mindez paradicsomi állapotnak mondható, azzal együtt megtetézve, hogy a családfők híján falvaink vonzáskörzetében számos parcella maradt megműveletlen.

Ám a vadgazdálkodással, a vadvédelemmel és nem utolsó sorban a vadászattal foglalkozó szakemberekben egyre több kétely merül fel azzal kapcsolatban, hogy jó-e az, ha mindent a természet bölcsességére bízunk. Mert, úgymond, hosszú távon ily módon születnek a legjobb megoldások. 

– Talán néhány ezer évvel ezelőtt még hagyatkozhattunk volna minderre, ám tudomásul kell venni, hogy a XXI. század harmadik évtizedére az ember annyira megváltoztatta a korábban kialakult jól működő és meglehetősen bonyolult ökoszisztémát, hogy most már nem dobhatjuk csak úgy a lovak közé a gyeplőt, mondván, lesz, ami lesz – vallja meggyőződéssel Székely József, a badalói vadásztársaság elnöke, a beregszászi járási vadásztársulat helyettes vezetője. – Több évtizedes vadászmúlttal a hátam mögött úgy látom, hogy az ember az elmúlt évszázadok során olyannyira megbolygatta a természet rendjét, hogy most már csak úgy lehet azt fenntartható módon megőrizni, ha abba körültekintően és kellő tudatossággal beavatkozunk. 

– Már a mögöttünk hagyott kényszerű tétlenséggel eltöltött közel egy esztendő is gondot jelenthet? Mivel megszoktuk, hogy a környezeti változások csak lassan következnek be.

– Ha puskával ugyan nem is járhattuk be a vadászterületünket, arra mindenképpen módot találtunk, hogy amikor május végén megkezdődött az aszályos időszak, közel másfél tucat kettévágott gumiabroncsot helyeztünk ki a vadjárta csapások közelében, s azokat feltöltöttük vízzel, amit aztán rendszeresen cseréltünk. A szomszédos vadászkollektívák hasonló módon jártak el: egyesek az erre a célra öntött lapos betonvályúkat rakták ki, mások fóliával kibélelt mesterséges kis tavakat, itatókat alakítottak ki. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a fácánállomány nem sínylette meg az évszázados aszályt. Tudni kell, hogy a kikelt csibéknek rendszeresen vízre van szükségük, anélkül elpusztulnak. Ellentétben a nyúlfiakkal. Ők az elfogyasztott anyatejjel, zöldtakarmánnyal is tudnak elégséges mennyiségű folyadékhoz jutni. Úgy tűnik, az idei nyúlszaporulat is átlagosnak mondható. De ez csak az én és néhány vadásztársam becslése. Megnyugtató adatokkal a minden tavasszal megejtett vadszámlálás után rendelkezünk, csak legyen rá mód.

– Mielőtt rátérnénk arra, hogy a többi vad miként reagált az új helyzetre, vizsgáljuk meg, hogy a köztudottan igencsak szapora rókaállomány mennyire tudott mindebből profitálni.

– Mint említettük, a háborús helyzet miatt Ukrajnában betiltottak mindenféle vadászati tevékenységet. Ennek legfőbb nyertese egyértelműen a Vuk-nemzetség. Egyedszámuk már korábban is többszörösen meghaladta a kívánt mértéket. Félő – mivel természetes ellenségük nincs –, hogy ezekben a hónapokban még inkább túlszaporodnak. Ennek pedig elsősorban az amúgy is csökkenő fácán- és nyúlállomány látja kárát. Még inkább súlyosbítja a helyzetet, hogy vadmacskákból és a vidékünkön az utóbbi időben újra megjelent nádi farkasból is jóval többet regisztráltunk, mint amennyit ez a természeti közeg jelentősebb károsodás nélkül még elbír. 

– Korábbi beszélgetéseink során mindig megemlítette, hogy a kóbor kutyák, a gazdátlanná vált macskák mekkora pusztítást végeznek az apróvadállományban. 

– Nem nehéz elképzelni, hogy településeinken milyen folyamatok játszódnak le manapság. Köztudott, hogy falvainkban igen sok a magára hagyott porta, velük együtt a nem rendszeresen etetett házőrző. Még békeidőben is tucatszámra fogtunk be gazdátlan négylábúakat, s most megbecsülni sem tudom, hogy mekkora lehet a számuk. Ilyen körülmények között nehéz eldönteni, örüljünk-e annak, hogy az utóbbi években alföldi erdeinkben a legtöbb helyen visszanyerte életterét a borz. Amely tudjuk, hogy a fácánfészkek egyik nagy rablója.

– Hogy megakadályozzák a sertéspestis gyors terjedését, a megyei vezetés néhány évvel ezelőtt rendeletben utasította a vadásztársaságokat, a hivatásos vadőröket a vaddisznóállomány gyors felszámolására. 

– Hamar kiderült, hogy ez nem is oly egyszerű feladat. A síkvidéki területekről az okos és óvatos sertevad gyorsan felhúzódott a Kárpátok erdőségeibe, ahol sokkal több búvóhely áll rendelkezésére, és jóval nehezebb egy-egy hajtóvadászatot megszervezni. Biztos vagyok benne, hogy valami módon a vaddisznók tudomást szereznek arról, hogy mennyi betakarítatlan kukoricatábla van mostanság az alföldi részeken, s megtapasztalván, hogy senki sem háborgatja őket, egyre több konda merészkedik le a mi tájainkra. 

– Mint említette, számos kukoricával bevetett parcella maradt levágatlanul.

– Ezeknek a gazdái felmérték az aszály után kialakult helyzetet, s úgy döntöttek, hogy nem érdemes a drága üzemanyagra költeni és elindítani a kombájnokat. Az ilyen kukoricatáblák tavaszig terülj asztalként szolgálnak vadjaink számára. Nekünk igazából a szénát és a nyalósót szükséges az etetők környékén pótolni. 

– Milyen más megoldásra váró feladat körvonalazódik az elkövetkező hónapokban? 

– Egy ideje ugyan elmaradtak a vadászgyűlések, ám telefonon tartjuk a kapcsolatot a vadászkollégákkal. Ebből kiderül, hogy mindenki tisztában van vele, hogy a jelentősen túlszaporodott rókapopulációval sürgősen kezdeni kell valamit, mert tavasszal, meglehet, már késő lesz. Gondoljunk bele, február végén már megjelenik a vadnyulak új nemzedéke. Így aztán a puska és a kotorékebek helyett több vadásztársaságnál csapdák felállítását tervezik. Hogy értsük a probléma súlyát: más években magyar-ukrán kormányközi megállapodás keretében Kárpátalja alföldi részein magyarországi szakemberek rendszeresen végzik a rókák veszettség elleni vakcinációját, amikor is a csalétekbe kevert gyógyszert repülőgépről dobták le a vadvédelmi szakemberek által javasolt területekre. Tavaly ez a beavatkozás az ismert okok miatt elmaradt. A határ mentén elterülő falvak közelében így sem kell tartani attól, hogy a rókák körében felüti a fejét a veszettség. Mivel a szögesdrótkerítés a vadak számára többnyire nem jelent akadályt. Ám a távolabbi helyeken mégiscsak fennáll ez a veszély. Már csak emiatt is korlátozni kell a lompos farkúak egyedszámát. 

Kovács Elemér