• Cselenyák Imre író, drámaíró és zenész pályakezdéséről, valamint az irodalom és a zene életében betöltött szerepéről beszélt.
  • Az alkotói pálya nehézségei mellett a magyar irodalmi élet megosztottságáról és az írók társadalmi felelősségéről is kifejtette véleményét.
  • Tanácsokat adott a pályakezdő íróknak, hangsúlyozva a tehetség, a kitartás és az önálló alkotói munka jelentőségét.
  • Beszámolt kiadásra váró regényeiről, meséiről, önéletrajzi írásairól és készülő Ady Endre-életrajzáról.
  • Felidézte ruszin családi gyökereit, valamint a kárpátaljai magyar iskolákban szerzett élményeit.
Cselenyák Imre
Cselenyák Imre

Cselenyák Imre író, drámaíró, dalszövegíró, zenész 1957. január 1-jén született Nyírkátán, jelenleg Dorogon él. Több mint háromtucat kötete jelent meg, rendszeresen publikál az ismertebb irodalmi lapokban. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Szépírók Társaságának, a Magyar Pen Clubnak és a Történelmiregény-írók Társaságának. Zenészként, mint zeneszerző-szövegíró-énekes tagja volt a Hipnózis és a Kontinens zenekaroknak, de a katonaság alatt zenélt a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesében is. Civil foglalkozása vegyésztechnikus, a BME vegyészmérnöki karán tanult.

‒ Az irodalom és a zene komoly szerepet játszik az életedben. A napokban olvastam, anno még az is felmerült, hogy az East vagy az Első Emelet nevű zenekarokban fogsz énekelni. Miért választottad mégis az írást főfoglalkozásnak?

‒ Kiszaladtam az időből. Ifjú koromban azt hittem, hogy ha az ember harminc éves korára nem lesz befutott énekes, zenész, fel kell adnia álmait. De kezelni tudtam az átmenetet, bár nagyon fájt, hogy nem kerültünk lemezre a Kontinens együttessel. Dalszövegeket tizennyolc éves koromtól írtam, huszonöt évesen novellákkal kísérleteztem, huszonhét évesen regénybe kezdtem. De a zene velem maradt, nem csak belső harmónia szintjén, hanem effektíve előadói szinten. Azóta is voltak zenekaraim és ma is játszom együttesben, nem beszélve arról, hogy irodalmi esteken, rendhagyó irodalomórákon sűrűn előkerül a gitár.

‒ Közel a hetvenhez, úgy érzed, hogy nem valósítottad meg az álmodat? Én kívülről egy ismert és elismert írót, egy sikeres embert látok, akinek több tucat kötete jelent meg, rengeteg felkérése van.

Hirdetés

‒ Nyilván másképpen ítélem meg én a helyzetet, mint az olvasó. Mert különböző életet élünk és különböző szemszögből látunk. A munka, ami már mögöttem van, az emberfeletti volt. Erről a családom és a közvetlen barátaim tudnának mesélni, jóllehet mind a belső, mind a külső derűm megmaradt. Egy ilyen kérdésre fogalmazódik meg az emberben, hogy milyen nehéz ez a pálya.

Kezdve azzal, hogy különleges népnek vagyok a gyermeke, hiszen Magyarországon a művészlelkek számaránya magasan a világátlag fölött van. Rendkívül sokan akarnak költők, festők, színészek, énekesek lenni, és természetesen regényírók is. Valahogy úgy csapódnak le ezek a hivatások a lelkekben, hogy jóval nemesebb ilyet művelni, mint gyárban dolgozni, pláne manuális munkát végezni. Ezért aztán irgalmatlan a tülekedés. S ebben a közegben hatalmas a zűrzavar. Gratulálok annak, aki ezt átlátja. S ami átláthatatlan, az tele van hibával, és sok esetben megkérdőjelezi az igazságosságát. Normál helyzetben a tehetséges kerül ki győztesen, de sok esetben az ügyes. Bevallom, a megannyi fontos mű után is állandó harcban állok az alkotói támogatásokért felelős szervekkel, a szerkesztőségekkel meg a kiadókkal, hiszen több regényem otthon árválkodik kiadatlanul. Hogy ez azért lenne, mert túl sokat írok? Tiltakozom! Jack London mindössze negyven évet élt és 40 könyvet írt. Hol járok én ettől?!

‒ Az általad említetteket én is megtapasztalom. Te milyen tanácsokat adnál a kortárs magyar irodalom irányítóinak, szervezőinek? Szerinted min kellene változtatni és hogyan?

‒ Huh, most vennem kell egy nagy levegőt, nehogy megsértsek valakiket. Legelőször is a politikát, az ideológiai hovatartozást kellene mindenből kifelejteni. Micsoda dolog az, hogy szekértáborok alakulnak ki, és ezek egymásnak feszülnek? Emiatt jutottunk abba a fázisba, hogy az egyik óhatatlanul is védi a rezsimet, az előnyös helyzetbe hozott, magas polcra emelt kiváltságosai elhiszik, hogy ők a képességeik és tehetségük miatt vannak ott, ahol vannak. És ez baj. Továbbá a könyvkiadás terén el kellene fogadni az alternatív és a klasszikus megszólalás egymás mellettiségét. Ma már nem az a kérdés, hogy az író népies-e vagy urbánus? Inkább az, hogy az alkotó fel tudja-e emelni magához az olvasót vagy távol tarja magát tőle? Meg szeretné-e jelentetni az alkotását vagy az íróasztalának szándékozik írni? Ki dönti el, hogy ez az író mély, a másik meg nem mély! Tehát a magyar literatúra irányítóinak, ha egyáltalán vannak ilyenek, mind az ideológiai, mind a kifejezésmódbeli dilemmákat a helyükön kellene kezelniük. Nem is tudom, talán csak egy aspektusból lenne szerencsés az alkotásokat megítélniük: fontos-e a készülendő vagy elkészült mű, avagy érdektelen? No persze ennél a dolog még sokkal bonyolultabb, aminek kibontására nem is vállalkozom.

Hirdetés

‒ Jól értelmezem, hogy a te álláspontod szerint az író ne politizáljon? Szerinted milyennek kell lennie egy kortárs magyar írónak? Vannak-e társadalmi feladatai, netalán kötelezettségei?

‒ A közbeszéd szintjén bárki kifejtheti politikai, ideológiai nézeteit, mert hiszen benne vagyunk a dicső szólásszabadság időszakában. El kell döntenie az írónak, hogy tanít vagy megoszt. Az emberi, társadalmi igazságokat akarja vagy egy politikai csoport érdekeit kívánja szolgálni. Maradjunk a pluralizmusnál, és játsszuk azt, hogy választásokat tartanak, ahol időnként az egyik plénum, aztán a másik fórum győz, s kerül kormányra. Az már messze abnormális, ha az egyik oldal azt kiáltja: mi vagyunk a megoldás, nekünk kell hatalmon maradnunk, immár végleg. Mert akkor visszalépünk a Rákosi- vagy Kádár-rendszerbe, s kineveznek egy új Aczél Györgyöt, aki egy személyben eldönti, milyen művészetre, irodalomra van szüksége a népnek. Egy kortárs magyar író legyen pogány szörnyeteg. Ne hódoljon be semmilyen impériumnak, ideológiának, hallassa hangját, ha igazságtalanságot, megkülönböztetést lát. Ha ideig-óráig részt is vállal a „forradalomban”, amire Magyarországon számos példa akad, a konszenzus után maradjon a tolla mellett, ne akarjon politikai tisztséget vállalni. Vagy legyen politikus, mit bánom én, viszont akkor fogadja el, hogy az írói hitelessége megkérdőjeleződik. Egy író legszentebb feladata az, hogy kiálljon a tisztesség mellett, szót emeljen a gyöngék, az elesettek védelmében. Az államfőt, a kormányfőt bírálni és pirongatni szabad. A morgásszabadság alapvető emberi jog, mind jogi, mind politikai értelemben. De szerintem ezeket nálamnál sokkal nagyobb emberek is megfogalmazták.

‒ Sajnos Révai Józsefek és Aczél Györgyök mindig is voltak és vannak, mint ahogy kiváltságos és mellőzött irodalmárok is, bármilyen színezetű is legyen a hatalom. Ha hozzád fordulna egy teljesen kezdő íróember, te, mint tapasztalt irodalmár, milyen tanácsokat adnál neki?

‒ Leginkább azt, hogy el se kezdje, vagy ha már elkezdte, hagyja abba. Pláne, ha ebből szeretne egzisztenciát teremteni! No de félre a tréfával, azt mondanám neki, hogy írjon. Mindenhol és minden körülmények között. Írjon össze legalább két tucat novellát meg két-három regényt. Aztán, ha hírnévre is vágyik, kezdjen el talpalni vele. Én még így kezdtem, ma már e-mailben lehet küldözgetni különféle kiadókhoz a „kéziratot”. Tudom, sok kezdő hisz abban, hogy valamely neves vagy a szakmai berkekben elismert író-költő iskolájában megtanulhat írni. Szerintem az írás egy olyan intellektuális „tevékenység”, amelyben leginkább az autodidakták alkotnak eredetit. Tehetség az feltétlenül kell hozzá, kitartás is, de egy instruktor el is ronthatja a kezdőt. Rimbaud például saját zsenialitásának köszönhetően vált azzá a formabontó költővé, akit ma ismerünk, nem pedig egy speciális írói vagy költői kurzus elvégzésével. De nem vagyok ellene az oktatásnak, annál is inkább, mert a csoportos foglalkozások során a tanuló megismerkedik hasonszőrű társakkal, akik a későbbiekben még jól jöhetnek neki. A kérdés második felére azt kell válaszolnom: nem vagyok irodalmár. Tapasztalt elbeszélő, regényíró talán. Viszonylag sok regényem látott napvilágot, elég jelentős az olvasótáborom, ami alapvetően nem jelent semmit. Legalábbis nem sokat.

‒ Remélem, a tanácsodat minél több pályakezdő tudja majd hasznosítani. Te is említetted, hogy sok köteted jelent már meg, de azt is mondtad, „több regényed otthon árválkodik kiadatlanul”, arra kérlek, hogy most ezekről beszélj röviden!

‒ Lassan tizenöt éve vár kiadóra egy történelmi regényem, „Az új isten bárányai”, amely I. András királysága alatt zajlik. Ugyanígy várja sorát egy ősemberes (ifjúsági) kisregény, „Az utolsó neandervölgyi” címen. Van egy naplóm, amely a 2005-ös évemet rögzíti, naponként mindössze néhány mondatban. Azt hiszem, ilyesfajta tömörített curriculum vitae még nem íródott az irodalomban. A „Kurtanapló” nevet adtam neki. A „Szarkafészek” már valódi önéletrajz, amely a kezdetektől ‒ némi családi körképpel ‒ tizennégy éves koromig rögzíti az emlékeimet. Két mesém is kiadóra vár: „Timnód, a kicsi hód” (verses), valamint a „Varázslatos vidámpark”. A Tompa Mihályról készült autobiográfia – „Fiaim, csak énekeljetek” – jövőre talán megjelenik. És most írom Ady Endre életrajzát, amelynek munkacíme: „A könnyek asszonya”. Úgy vélem, ezzel bizonyítottam a korábban említetteket, miszerint az írást folyamatosan művelem, és nem kötöm szigorú értelemben a publikáláshoz. Csak rovom a soraimat életvitelszerűen, s ha nem találnak műveim kiadóra, csupán bosszant, de a lendületemet nem töri meg.

‒Tavaly meghívtad a Magyar Múzsa Baráti Társaság csapatát Dorogra, ekkor derült ki, hogy minden fellépőnek van valamilyen kapcsolata Kárpátaljával. Beszélnél a te családi kapcsolatodról?

‒ Cselenyák őseim ruszinok voltak, valószínűség szerint 1752-53 körül vándoroltak Kárpátaljáról a Nyírségbe. Görögkatolikus vallásom és a cirill betűs templomkönyvi bejegyzések is ezt bizonyítják. Nyírkátán születtem, ott éltem tizennégy éves koromig, de manapság is mindig visszalátogatok, hiszen négy unokatestvérem és több másodunokatestvérem él ott. A véletlen úgy hozta, hogy írói pályám során több alkalommal is kaptam meghívást kárpátaljai iskolákba: Beregszászra, Aknaszlatinára, Izsnyétére, Badalóba, Nagyberegre. Például az ottani református líceum meghitt hangulata ma is gyakran megérint. Szeretem ezeket az utakat, ahogyan az ott élő embereket is. Csodálkoznom sem kellett, milyen könnyen szót értünk, tehát otthon vagyok abban a közegben. Az sem véletlen, hogy Lengyel Jánossal (veled) is egyértelműen megvan a közös nevező. 

Hirdetés

‒ Remélem, hogy a közeljövőben újra ellátogatsz majd a kárpátaljai magyar tannyelvű iskolákba, immár egy békés országba. Köszönöm a beszélgetést, további sikereket kívánok, mind a magánéletben, mind az irodalomban!

A beszélgetést lejegyezte: Lengyel János
 

Hirdetés