Ne gyűlölj, ne ítélj!

„Mert senki se szenvedjen közületek úgy, mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztevő.” (1Pt 4, 15)

Márpedig ha valaki gyilkos, embert ölt, annak szenvednie kell! – mondják az emberek. És hozzáteszik: „Én soha nem tudnék embert ölni, gyilkolni”. Pedig a harag, a gyűlölet, a bosszú, a keserű indulat öl; pisztoly, tőr, méreg vagy egyéb fegyver nélkül is öl. Ezt a gyilkosságot többnyire nem látják az emberek, mert belül az elmében és a szívben történik. De lehet érezni. Van is erre egy találó kifejezésünk: gyilkos légköre van.

„Én nem vagyok gyilkos!” – tiltakozunk, s mégis olyan sokan „kitekernénk a nyakát” annak a gonosz főnökünknek! „Én nem vagyok gyilkos, de nem tűröm tovább itt az anyósomat!” „Én nem vagyok gyilkos, de nem bánnám, ha a világ szeme láttára a gonosz szomszédom megkapná a méltó büntetését!” „Mekkora gonoszságokat csinált az az ember, jó lenne, ha a tévé bemondaná, meg kiírnák a nevét az újságba!”…

De én nem vagyok gyilkos!

A gyilkos kétszeresen szenved. Először szenved a bosszúvágytól, az indulattól, ami esetleg hosszabb-rövidebb ideig emészti, ha meg elköveti a gyilkosságot, akkor szenved önmagától, a titkától, az emléktől, a félelemtől, a következménytől. A gyilkos soha nem elégedett tette után. Ha bíróság elé kerül, keményen fizetnie kell tettéért. 

Te meg én nem gyilkoltunk, nem öltünk embert soha. Nem fogunk a bíróság elé kerülni ilyen váddal. Ám belül, a szív mélyén, az a sok felhalmozódott harag, indulat, keserűség, gyűlölet, utálat, megvetés a másik ember ellen gyilkossá tesz.

Világszerte megnövekedett azoknak a kiskorúaknak a száma, akik a szüleiket megölik. 

Miért? 

Mert az otthon, a család nem igazi otthon, csupán menedékhely, ahol a gyermekek alhatnak, meg valamit ehetnek, legtöbbször állva. Szívükben, elméjükben felgyűlt a sok keserűség, a sok ki nem mondott panasz, hiányérzésük támad, szeretet után epekednek. 
Egy adott pillanatban, amikor már nem bírja a gyermek a feszültséget, a védőgát elszakad és öl. Legtöbb esetben azt halljuk, hogy a szülők így védekeznek: „Mindent megadtunk a gyermeknek”. Lehet, csak éppen arra nem volt idejük, hogy betekintsenek a lelkükbe, hogy beszélgessenek velük, hogy kinyissák azt a szelepet, amely a gyermek keserű feszültségén enyhítene.

Ugyanez a képlet a házassági tragédiákban is.

Hallgatom, amint a börtönben ülő szülőgyilkosokkal a riporter beszélget. Kivétel nélkül, mindenik gyermek bánja a tettét: „Szerettem én a szüleimet, de...” 

Én nem vagyok gyilkos, te nem vagy gyilkos – mondjuk. De vajon milyen indulatokat, érzéseket őrzünk, takarunk, konzerválunk magunkban a másik ember iránt? Nyissuk ki szívünket, hogy Jézus rámutathasson a mi gyilkos indulatainkra! A pletykával bénítani, tönkre tenni, ölni lehet, a kritikával összetörni is lehet, a hideg szeretetlenséggel is lehet ölni.

Tiszta szívet teremts bennem, ó, Istenem! Segíts meglátni, világosságra hozni a bennem lévő indulatokat! Bocsáss meg, Úr Jézus, nekem! Segíts engem, hogy jobban tudjak szeretni! Ámen.

(Morzsák 1., 1999)

Dr. Tapolyainé Bartha Gizella