Tarpai József napi jegyzete a Jó reggelt, Magyarország!-ban

A Napi jegyzet a Kossuth Rádió reggeli műsorsávjában hétköznaponként hallható. Ezúttal Tarpai József, a Munkácsy Mihály Magyar Ház igazgatója és a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének elnöke mondta el gondolatait.

Amióta kitört a háború, sok minden megváltozott Kárpátalján. A templomainkban egyre inkább érezzük ismerőseink hiányát, a régi barátok és ismerősök közül sokan nem mernek kijönni a házukból, bujkálnak, és sajnos sokan kiköltöztek az anyaországba és külhonba. Úgy tűnik, nagyon sok család hagyta el a közösségeinket. Az elment barátokat meggyászoljuk, mert tudjuk, hogy már soha nem lesz olyan minden, mint régen.

De egy dolog biztos: mindig jönnek új emberek és családok. Ahogy a régiek elmaradnak vagy eltűnnek – új arcok jelennek meg a templomban. A padokban új emberek ülnek, és velük új történetek kezdődnek, új barátságok köttetnek. A közösség változik, de nem szűnik meg – él tovább, csak másokkal.

A rossz hírek folyamatosan érkeznek: elvitték katonának, letartóztatták és sérülten, vagy ami a legrosszabb, végül koporsóban hozták vissza a háborúból. Szinte nincs olyan nap, hogy ne halna meg egy kárpátaljai katona, hogy ne vinnének el egy ismerőst, vagy hogy valaki ne tűnne el menekülés közben. Sokan a Tiszába fulladnak, miközben megpróbálnak a folyón átkelni egy szebb jövő érdekében. Már sajnos megszoktuk, akármilyen furcsán is hangzik, hogy az utcáról elviszik az embereket a katonák és a rendőrök. Mindenki fél, mindenki retteg, és közben próbál élni – valahogy túlélni.

Azt is látjuk, hogy mennyi az elhagyatott ház. Ahol régen rendezett udvar volt, most derékig ér a gaz. A kiskertek elvadultak, senki nem nyírja a füvet, nem gondozza a ház környékét. Nálunk is sok portát hagytak ott.

Közben pedig egyre több idegen jelenik meg. Kelet-Ukrajnából érkeznek, felvásárolják a magyar családok házait. Ők nagyon sok traumát cipelnek és teljesen más kultúrát hoznak magukkal, és ez lassan átformálja a kárpátaljai közösségeket is. Minden megváltozik körülöttünk, és egyre kevesebb marad a „régi világból”.

Gazdaságilag is nagyon nehéz helyzetbe kerültek az itthon maradt emberek a háború miatt. Sok család szétszakadt, és rengeteg egyedülálló, idős ember maradt hátra, akiknek a gyerekei, unokái nem tudnak hazajönni. Sok esetben még a temetésekre sem tudnak hazautazni, csak a távolból gyászolnak. Csak kamerákon nézik a szertartást, temetést, és csak azon keresztül tudnak elbúcsúzni a szeretteiktől, ami megint csak nagyon sok feldolgozatlan traumát okoz.

A fizetések értéke egyre csökken, de leginkább az a baj, hogy a hrivnya teljesen elértéktelenedett. Amit régen egy fizetésből meg lehetett venni, ma már szinte elérhetetlen. Mindennek csillagászati ára van a piacon: az élelmiszer, a gyógyszer, a tüzelő. A rezsiköltségek is egyre magasabbak, de annak is örülünk, hogy egyáltalán van még gáz, van villany. Mert ez sem természetes már. Sajnos folyamatosan ijesztgetnek minket, hogy nem lesz áram, és készüljünk rá, hogy anélkül kell megoldanunk a mindennapi életünket. A folyamatos légiriadóktól összeszorul a gyomrunk, és csak a jó Istenben bízunk, hogy megvéd minket.

És mégis, akik itt maradtunk, nem szabad csüggednünk. Hisszük, hogy a Jóisten nem véletlenül tartott meg minket. Feladatunk van. Feladatunk segíteni azoknak, akik velünk maradtak, akik szociálisan vagy lelkileg különösen érzékenyen élik meg ezt az időszakot.
Az embernek a hite ad erőt. Hiszen tudjuk, hogy ennek a szörnyűségnek is egyszer vége lesz. Nagyon fontos, hogy amíg ez bekövetkezik, mi, akik itt maradtunk, tartsuk a helyet azoknak, akik egyszer majd vissza szeretnének térni.

Mert a közösségeket életben kell tartani. Ha egyszer véget ér a háború, akkor legyen hová hazajönni. Legyen, kihez hazajönni. Még ha talán soha nem is lesz már minden olyan, mint előtte volt.

És végezetül arra kérem a jó Istent, hogy bocsásson meg azoknak, akik ezt a sok szenvedést okozták.