Várady-Sternberg János: egy tájkutató jegyzetei - Beregi vigadalmak

A Beregszászi Vármegyeháza dísztermében pompás bálok zajlottak

Kárpátinfo hetilap

2026. 02. 09. – 13:22 / Kultúra

Vidékünk jeles történésze, Várady-Sternberg János nem csupán a Rákóczi-szabadságharc főbb eseményeit elemezte, összefüggéseit tárta fel, valamint az orosz-magyar kapcsolatokat kutatta, hanem számos írásában foglalkozott az évszázadokkal ezelőtt vidékünkön élők hétköznapjaival is. Az alábbiakban az újévet követő vigadalmakról szóló írását szemlézzük.

Hirdetés

„Lármás vigadalmak, eltikkasztó bálok, Bennetek mely kevés örömet találok!” Így merengett a magyar felvilágosodás kiemelkedő poétája, Csokonai Vitéz Mihály. A sok évszázadokon át megrögződött szokás szerint a beregiek tánccal, dalolással, vigadalommal ünnepelték az újesztendőt, a farsangot, szüretet, menyegzőt, a lakodalmat, a keresztelőt. Karácsony és Újév ünnepköre az év legrövidebb napjaiban kezdődött, szilveszterrel, a háromkirályok, vízkereszt ünnepével folytatódott, és a farsangba torkollott. Nagy muzsikás toroknak, újévi ajándékozásoknak, köszöntéseknek, dínomdánomoknak, látványos játékoknak volt az évada. A farsang a lakodalmak szokásos ideje is volt, bár a közmondás úgy tartotta, hogy a „farsangon kívül is esik leányvásár”, azaz hogy a farsang után is elkel a jó lány, de ami biztos, az biztos, a legtöbb esküvőt akkor rendezték. Az esküvő fénypontja a lakoma. Idézünk egy 1646-ban megjelent írásból, amelyben a „tiszaháti népélet” szokásait örökítette meg a vidék szülötte, Uszkay Mihály „beregi jurátus”. A meghívott vendégsereg „a vacsorájukat a vőfélek verses beszédei közt költik el, kik is minden tál étel felhozatalakor sajátságos, s igen jellemző verseket mondanak a nevető lakodalmas nép zajgásai közt. Az étkek közt a kása legfőbb mulatságot szerez, mert ennek árát meg kell adni a vendégeknek, vagy ha nem akarja valaki, az izmos főzőkanállal járó szakácsasszony érezhető ütlegeket szór a késedelmező kezére”. Míg a fiatalok a tüzes táncot ropják, addig az idősebbek gyakran megtekintik a palack fenekét, miben vidékünkön inkább pálinka, mint bor hever. A kásapénzt beszedve újult erővel fognak a tánchoz. Másnap reggel kezdődik a menyasszonytánc... a felkontyolt menyasszonnyal kilép a vőfél a vendégek elibe, igy szólva hozzájuk: Szerencsés jó reggelt egész compánia. Szép ujságot hoztam, tessék meglátnia. Ujság az; még őtet senki így nem látta, Nem terheli fejét már a hitvány párta. S vele megfordulva a násznagyhoz viszi, ki is szinte fordul vele egyet s visszaadja a vőfélnek, letévén a táncolásért szokott dijat, a két garast... a begyült pénzen tánc után italt hozatnak, s ismét idogálnak békével”.

A beregszászi Úri Kaszinó számos farsangi mulatságnak adott otthont

A farsanghoz a beregiek jó előre készültek, volt úgy, hogy még a szilveszteri mulatság előtt. Legalábbis erről tanúskodik a Beregszász múltjára vonatkozó egyik irat. E szerint a város elöljárósága még 1857 decemberében „szerződményt” kötött Szikora Józseffel, „az Ungvári Zene karok főnökével”, amelyben kikötötte, hogy az ennek vezetése alatt álló együttes a farsangi mulatságok idején a Beregszász városa által 1858. évi január 20-án a kórház számára és február 10-én Real iskola javára tartandó zene „vigalomra eljövend és azokba tizenkettedmagával müködend”. A szerződésből nem tűnik ki, hogy Szikora Józsefnek milyen muzsikusai voltak. Mivel 12 tagú volt a zenekar, nyilván itt nem cigánybandáról van szó. Hiszen a cigánybandában mindössze néhány hangszer: hegedű, cimbalom, esetleg brácsa vagy pikula szólt. Viszont a falusi bálokon ez idő tájt általában cigányok játszottak. Ez tűnik ki például Gvadányi Józsefnek, a magyar felvilágosodás és nemzeti ellenállás ismert költőjének Badalói kvártélyozás című elbeszélő költeményéből, amelyet 1763–1766 közötti itt-tartózkodása idején írt. A költemény egyik legsikerültebb része a farsangi táncmulatság leírása, amelyen Putyu, a cigány húzta a nótát. Itt is a település elöljárósága rendezte a vigadalmat, és a bált a falu bírája nyitotta meg. „Felállt: szabad a tántz! Aztat kiáltotta, Mihent a legénység szavát meg-hallotta, Ez a lyánnak kezét, más másét kapkodta, Kedvére mindenik tánzát apritotta.” A mulatság egyik kulcsgurája a zenész Putyu volt, aki, mint a költeményből kitűnik, egyedül muzsikált. „Uttzu táncba! Egy nagyot rikkantott Putyu egy fujtáros nótát erre rántott. … A Legények sarkantyujukat öszve tsatogtatták, Magokat a tántzba kényesen ingatták, Mint szél a vitorlát, lyányokat forgatták”. Színpompásan festi le a költő a vigadalmon részt vevő leányzók és legények öltözetét és viseletét. Az előbbiek vörös csizmát húztak lábukra, „meg igazították fejeken pártákat, szélnek eresztették függő pántlikákat”. A legények pedig „voltak öltözve csinosan, két üstökben hajuk béfonva modossan, nagy volt sarkanytujok, csörgött is hangosan”. Hogy ha szomjuhozna, bort, sert is igyanak, Megtöltve a kantsók asztalan állanak.” Azt is megtudjuk a költeményből, hogy a vigadalom hajnali pirkadatig tartott.

Az egyik legkedvesebb alkalomként tartották számon a fonóházban tél idején zajló munkálatok befejezésekor szervezett mulatságot. Újra Uszkay Mihályt idézzük „A téli idő dacára is nyitott ajtókkal levő ház tehát csakhamar telve lesz, s az izzadva táncoló sereg büszke öröm- s andalgó érzettel járja el egyetlen táncát, a forgó magyart, mely, mint mondani szokták és hiszik is, elkényesedett izlés elpuhult csoszogásokkal, szemtelen kacérkodásokkal, kopár egyoldalusággal, tüdő-ölő szabályokkal el nem miveltetvén, eredeti ős tisztaságában megmaradván, a tiszta örömöket nem elfordítva, hanem eredetileg tisztán tükrözi”.A kis ideig tartó szünetek alatt csak kissé pihennek meg, a táncukat ismét elkezdik, izzadt fejökről a kupeces forma kalapot világért se tennék le. „Ha betöröm kalapom tetejét, Ugy nézem galambom termetét… Uj a csizmám most vették, Fényes szegzel kiverték, Debrecenbe fejelték”.

Hirdetés

Másképpen, de ugyancsak kiadósan vigadtak a városi céhekben tömörülő iparosok, kézművesek. Vidám és barátságos összejövetelekre nemcsak a tisztújítás, remeklés, felszabadítás és mesterré avatás, hanem számos más mozzanat is nyújtott alkalmat. Farsang idején pedig egymással versenyeztek a céhek abban, hogy báljukat minél fényesebbé tegyék. Táncvigadalmaikon különösen a szűcsök tettek ki magukért, akik a termet és a karzatot különféle kidolgozott vadbőrökkel, kitömött rókákkal, farkasokkal és medvékkel díszítettek. A legérdekesebb szokás volt úgy Munkácson, mint Beregszászon a céhládának ünnepélyes átvitele az új atyamesterhez. Ez rendszerint harsány zene, újongás és énekszó mellett ment végbe. A menetet a kengyelfutó nyitotta meg. Utána lépdelt méltóságteljesen két vörös bugyogóba öltözött török turbános magas fezzel, lecsüngő nagy bajusszal a hosszúszárú füstölgő pipával. Ezeket négy daliás huszár követte, kik kivont kardjaikat gyakran összeütögették. A huszárok mögött egy bohóc ugrándozott, kinek ülepére bocskorbőr-darab volt felvarrva, hogy a rámért gyakori ütlegeket ne érezze. Ezt az ünnepélyt este rendszeresen táncvigadalom és lakmározás is követte. A mulatság fényét emelték az álarcosok, akik a céh mesterségi mivoltát jelképező jelmezben jelentek meg. A lakmározásban boldog-boldogtalan részesült, szokás lévén, hogy ilyenkor a „mesteremberek leányai” a legidősebb leányzó házánál összegyűltek, s ott csörögét sütöttek, mellyel azután a bálosokat megvendégelték.

Az iparosoknak és az egyszerű városlakók számára rendezett vigadalomtól különböztek a gazdagabb rétegnek szánt nemesi bálok. A megsárgult papírok közt fennmaradt egy magyar és német nyelvű hirdetmény, amely szerint a munkácsi Arany Csillag vendégfogadó bérlője meghívja a közönséget az l844. január 7-én 8 órai kezdettel tartandó bálra. „Egy jól elrendezett első Ungvári hangászikar legujabb tánczokat fogja előadni: a jó készületü étkekről, italolról, valamint mindenféle czukrászi frissitőkről, és serénységi szolgálatról legjobban gondoskodván, számos látogatókat reményl Halpert Salamon, Vendégfogadó”. A Csillag vendégfogadóról megemlékezik Balajthy József 1836-ban kiadott Munkácsról szóló könyvében: „A Városon létező 3 Vendégfogadók közt legnevezetesebb a Csillag Vendégfogadó” – írja a szerző. – „Ennek tágas táncz termében tartatnak, kivált a farsangi napokban a tánczmulatságok; ugyan csak az ezen teremben ollykor felállított Játékszinben mulattatják a Közönséget Thália vándor papjai és papnéi”.

A városokban rendezett táncvigadalmaknak, báloknak megvoltak az íratlan és írott szabályai, rendtartásai, melyeket a rendezők kötelesek voltak betartani. Beregszász elöljárósága gondoskodott a megfelelő rendtartás kidolgozásáról. Íme, az 1857-ben kibocsátott „bál-szabályok”. „A bálházban, vagyis a tántzteremben menők hegyes patkószeggel tántzolni, vagy hegyes végü botokkal a tántzterembe sétálni: tilos. A tántzterembe bármi bál alkalmával dohányozni, vagy szivarozni meg nem engedhető.”

Nem tudom, mennyire mélyült el a kedves olvasó a rendszabályok tanulmányozásában, én minden pontját boncolgattam, de arról ott nincs szó, hogy a mulatozások résztvevői nem élvezhették volna a város feletti dombok nedűjét. Igenis, a „rendtartás” tiltotta a rendzavarást, dohányzást, a szivarozást, de ez nem vonatkozott a szőlő kisajtolt és kierjedt bogyójának fogyasztására. Igy hát a vigadalomban gyakran felhangzott a népdal rigmusa: „Haj, dínom-dánom! Tölts bele, nem bánom” – fejezte be írását a szerző.