A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Ezúttal Zán Fábián Sándor püspökkel, a mezővári gyülekezet lelkészével beszélgetünk gyermekkorról, elhívásról, lelkészi szolgálatról, kihívásokról, családról, gyülekezetről, megmaradásról, feladatokról, reményről...
– Hogyan telt a gyermekkora? Volt-e családi kötődése a templomhoz, egyházhoz? Hogyan került közel Istenhez? Hogy született meg a döntés, hogy lelkész lesz?
– Harmadik gyerekként születtem, a nővéreim után 20 és 18 évvel. Édesanyám 40, édesapám 50 éves múlt. Már volt egy egyéves unokájuk is, aztán meg jöttek a többiek. Úgyhogy én az unokákkal, az unokatestvéreimmel nőttem fel. Óvodába és iskolába Mátyfalvára jártam. Első templomi emlékeim is Mátyfalváról vannak. Még egyedül fel se tudtam ülni a padba, s leginkább a kőutánzatú falfestést figyeltem, hogy milyen alakot fedezek fel azokban. Iskolás koromban az akkori iskolaigazgató pont szemben lakott a templommal, s bár nem nézte jó szemmel a templomba járást, édesanyámmal mindig mentünk az istentiszteletekre. Akkor Horkay Barna bácsi volt a gyülekezet lelkésze, aki engem kicsi kortól lenyűgözött. Ő hitvallásszerű és biblikus igehirdetéseket mondott, nem filozofált, tehát a gyerek számára is érthető volt az üzenet…
Iskolás koromban már protestáltam a szocialista eszmék meg az ateizmus ellen. A görögkatolikus templomban kialakított ateista múzeumot csak sokadik felszólításra mentem el megnézni az osztállyal. Az „oktróbrista” (így mondtuk) csillagot viseltem, mert mindenkinek a mellére tűzték, nem értettem mi az, de az a kisgyerek a csillag közepén nagyon hasonlított rám… A pionírnyakkendőt már csak sok-sok pájszlihúzás után sikerült a nyakamba kötniük, de amint kiléptem az iskolaudvarról, a vizesárokba dobtam, s még egy követ is utána hajítottam, hogy biztosan elsüllyedjen. Persze ennek is következménye volt: hívatták édesanyámat, hogy ha nem tud megnevelni, akkor intézetbe fogok kerülni. És néhányszor hoztam ilyen helyzetbe édesanyámat!… Egyébként nem voltam egy igazán jó tanuló. Ukrán iskolába jártam, és sokszor nem is értettem, mit tanulunk. A 10-11. osztályt Szőlősvégardóban végeztem. Ott egy addig számomra ismeretlen, fegyelmezetlen iskolai rendszerrel találkoztam. Meg aztán az a nő volt ott az igazgató, aki anno párttitkárként vagy tanácselnökként bezáratta a mátyfalvai katolikus templomot, tehát számunkra nem volt tekintélye.
– Ilyen közegben hogyan élhették meg hitüket?
– A középiskolai tanulmányaim már a rendszerváltást közvetlenül megelőző években teltek, s akkor már tapasztalható volt némi változás. ’89-ben mi már Homoki Gábor, akkori lelkészünk otthonába ifjúsági órákra jártunk. Akkor volt igazából az első nagy isteni rámtalálás… Az év tavaszán én már úgy érettségiztem, hogy közben készültem a teológiára, így nem álltam be a komszomolba. Igaz, nem adták ki az érettségi bizonyítványt, míg be nem léptem a szervezetbe, de amint megkaptam, ki is iratkoztam. Ez eléggé zűrzavaros időszak volt…
– Mikor és miért döntött a teológia mellett?
– Én eredetileg nem készültem teológiára, meg egyáltalán a továbbtanulást sem fontolgattam. Azt terveztem, hogy érettségi után dolgozni fogok. Akkor minden gyorsan változott, az addigi rend, a munkahelyek összeomlóban voltak. Homoki Gábor egy ifin megkérdezte, nem akarok-e lelkész lenni. Nem is gondoltam erre, hisz úgy éreztem, az nagy kihívás lenne számomra. Hónapok teltek el, és ott álltam a pályaválasztás előtt. Közben egy esküvőre voltam hivatalos Nagydobronyba. Ott találkoztam egy misszionárius nővel, aki egy nagy tengerjáró hajón Afrika partjait járta, s egykori kosárlabdázóként az ottani gyerekeket tanította kosarazni, közben beszélt nekik Jézusról. Felfigyelt rám, hogy én nem mulatoztam a többiekkel. Megszólított, beszélt nekem Jézusról, s rákérdezett, döntöttem-e már Jézus mellett. Elmondtam, hogy bár korábban már megszólított Tiszanagyfaluban, de még nem mertem igent mondani az elhívásra, hisz oly keveset tudtam róla, a Bibliát is nemrég kezdtem el olvasni… De később éreztem, hogy én akkor azt a lehetőséget elszalasztottam, és ez valahol ott munkált bennem. Amikor ez a misszionárius beszélt a Jézus melletti döntés fontosságáról, éreztem, hogy ez a második esély, amit nem biztos, hogy el szabad engedni… Másnap volt egy ifjúsági csendesdélután, talán Zápszonyban. Emlékszem, nagyon sok fiatal indult el Dobronyból azon a vasárnapon gyalog a bátyúi állomásra, hogy eljussanak az ifjúsági alkalomra. Én is velük tartottam. Ott egész idő alatt úgy éreztem, hogy Isten igéje hozzám szól. Hazafelé az ugocsaiakat szállító buszra szálltam fel. Már a buszban ültem, amikor Nagy Mária, a misszionárius fellépett a buszra, s megkérdezte tőlem, döntöttem-e. Szeretnék igent mondani Jézusnak, volt a válaszom. Akkor leszálltunk, megálltunk egy kerítés alatt, imádkozott értem, én pedig elmondtam imádságban, hogy Jézus, szeretném, ha a szívem lakója lennél, s szeretnélek egész életemben követni s neked szolgálni. Ez volt az én megtérésem csodája, amikor amit tudtam, azt el is hittem és meg is vallottam, és kimondhatatlan öröm, boldogság töltötte be a szívemet… Ezután lett a Homoki tiszteletes kérdése egyre aktuálisabb. Akkor már mindennap olvastam a Szentírást, s amikor a hogyan tovább kérdése egyre inkább foglalkoztatott, amikor már nagyon vártam, hogy Isten mondjon valamit nekem, a szőlőtő példázata volt a napi ige: „Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen” (Jn 15, 2). Ez számomra világos üzenet volt, hogy gyümölcsöt kell teremni. S éreztem, hogy akkor tudok leginkább lelki elkötelezetten az Úrnak szolgálni, ha hivatás-szerűen az egész életemet oda szánom. Jelentkeztem a teológiára…
– Családja támogatta ebben az elhatározásában?
– Édesapámnak nem igazán tetszett a döntésem, édesanyám, úgy érzem, örült neki. A család többi tagja igyekezett lebeszélni, merthogy másképp is szolgálhatom az Urat, mondták, meg ukrán iskola után nem fog az menni. De akkor nekem már erős elhatározás volt a szívemben. Egyébként édesapám az év szeptember elsején 67 évesen meghalt, úgyhogy gyásszal és nagy-nagy bizonytalanságban kezdtem meg a tanulmányaimat.
– Megerősödött a teológiai évek alatt?
– Az első évek nem voltak igazán hitépítőek, ezért az elején ott is akartam hagyni, de felsősök biztatására maradtam, bár egy ideig „bőröndlakó” voltam. És segítettek a tanulásban is, hisz nekem ukrán iskola után nehéz volt megértenem a nyelvtani fogalmakat is… Én azért vagyok most elkötelezett a magyar oktatás mellett, mert kipróbáltam az óvodában, mit jelent nem érteni a játék lényegét, kipróbáltam az iskolában, mit jelent lemaradni a tanulásban, amit nem lehet később behozni. Debrecenben szembesültem a hiányosságaimmal, de elhatároztam: tanulni fogok, s megpróbálok mindent pótolni. Végül is nagyon hálás vagyok a teológiáért, hálás vagyok a professzoraimért, leginkább azokért, akik példát mutattak, akikre akkor is és ma is felnézek, akiknek az intései ma is eszembe jutnak az igehirdetésekre való készülés közben… Hálás vagyok Debrecenért, és hálás vagyok Németországért. Mivel a teológián a német nem igazán ment, a tanárnőmnek megígértem, hogy a diplomaszerzés után megtanulom, így egy évre Németországba mentem. Egy egyszerű családban éltem, akik lélekben nagyon gazdagok voltak s engem is gazdagítottak. Gyermekükké fogadtak, én voltam a „kedves fiuk”. Ott ismerkedtem meg a „Döntés Krisztus mellett” ifjúsági szervezettel. Ez egy lendületes hívő közösség volt – később itthon annak a mintájára hoztuk létre a KRISZT. Egyébként az akkori kapcsolatok máig élnek – bár az idősek már elköltöztek a mennyei hazába, de a fiúk testvérként tekintenek rám azóta is –, most is minden évben támogatnak bennünket…
– Végül hazakerült és szolgálatba állhatott. A lelkész nem mindig választhatja meg a szolgálati helyét. Hogy érzi, Ön jó helyre került?
– Nekem az is megadatott, hogy megválaszthattam, hová kerülök. Zsukovszky Miklós tiszteletessel egyszerre kaptuk meg a kinevezésünket: az övé Váriba, az enyém Dercenbe szólt. Elmentünk megnézni a két helyszínt, s kiderült, a vári parókia család számára nem megfelelő, és nekik akkor született meg a második gyermekük, Dercenben meg már azelőtt is lakott volt a parókia, ezért cseréltünk. Így én kerültem Váriba…
– És itt találta meg élete párját is.
– Itt találkoztam újra Fábián Judittal, aki Váriban lakott a szüleivel, s akivel már korábban, 1992-ben Balazséron egy ifjúsági táborban szerelmesek lettünk… 1998. május 9-én kötöttünk házasságot. Öt gyermekünk született. Eszterke lányunkat 4 éves korában, egy tragikus balesetben az Úr magához szólította az Ő mennyei gyermekkórusába. Most lett volna 24 éves… Nagylányunk, Panna, aki nagyszerű sportoló, és az ikrek – Balázs és Bálint – már Magyarországon folytatják felsőfokú tanulmányaikat, a 9 éves Marci fiunk pedig a faluban kisiskolás. Nekem Vári az otthonom. Úgy érzem, a helyemen vagyok, szeretem a gyülekezetet, és ők is szeretnek engem. Nagyon sok nehézséget átéltünk már együtt, többek között két hatalmas árvizet 1998-ban és 2001-ben. Megtapasztaltuk az egymásért hozott áldozat, az egymásért mondott ima fontosságát…
– A lelkész nemcsak a szószéken lelkész…
– Én hiszem és vallom, hogy a lelkész mindig lelkész. Akkor is, amikor kerítést javít, vagy együtt kaszál a temetőkertben a többiekkel, amikor utat javít… Igyekszem a hétköznapokban is hű lenni ahhoz az elhívatáshoz és küldetéshez, amit Isten rám bízott.
– A lelkész nem csupán a gyülekezet vezetője, de férj, családapa is. Legtöbbször olyankor foglalt, amikor mások a családdal vannak…
– A család szerintem hozzászokik ehhez a menetrendhez. Amikor hazakerültem, Vári mellett Haláboron és Borzsován is szolgáltam. Tehát a vasárnap az igehirdetésekkel telt. De hétközben sem lehetett tervezni, mert sokszor közbejött egy-egy temetési szolgálat, lakodalom helyett virrasztóba mentem, vagy családi kirándulás helyett épp lelkigondozni kellett valakit. A gyerekek sokszor voltak csalódottak emiatt. Ma már könnyebb, mert Menyhárt István tiszteletessel – akit szintén nagyon szeret a gyülekezet – ketten szolgálunk. Igyekszem a lehetőséghez képest a legtöbb időt tölteni a gyerekekkel, bár ez biztosan kevesebb, mint amennyit szeretnék, s amennyit szeretnék, az is kevés lenne…
– Ilyen helyzetben igazán jó egy megértő házastárs.
– Számomra nagyon jó ez a házastársi felállás, mert Judit nem azt csinálja, amit én, ő nem ugyanazokkal a gondokkal küzd. Ő az, akihez hazamehetek, aki hazavár és aki felüdülést hoz számomra. Ő sokkal többet foglalkozik, sokkal többet törődik a gyerekeinkkel. Amellett, hogy felelősségteljes munkát is végez (Zán Fábián Judit a Mezővári Nefelejcs Gyermekrehabilitációs Központ igazgatója, a szerk). Úgy érzem, ő is megtalálta a maga ritmusát az én, valljuk be, nem igazán családbarát életritmusom mellett.
– És püspökként még több feladatot kell ellátnia. Zán Fábián Sándor immáron több cikluson keresztül tölti be ezt a fontos posztot. Ez hogyan hat az életére s hogyan értékeli ezeket az éveket?
– Püspöknek lenni egyidőben nagyszerű dolog és óriási kihívás, felelősség. Nagyon sokszor én nem is érzem, milyen jelentősége van annak, hogy a szolgálati helyemen vagyok, hogy minden gyülekezet számíthat rám, de a visszajelzésekből tudom. Ez persze sok utazással, gonddal, felelősséggel jár. Mindig türelmesnek kell lenni az emberekkel, melléjük kell állni. Meg kell tanulni lélekben a vízen járni, határozottan követni Jézust, aki a biztos talaj. A püspök olyan, mint az az ember, akit arra kényszerítenek, hogy kísérje el a vándort egy mérföldre, majd még egyre. S ebben benne vannak azok az utak is, amelyek nem kellemesek. Azok is, amelyek kötelességtudatból kell megtenni. És van olyan, amikor kérik a felső ruhádat és az alsót is oda kell adni. Olykor szembesülök azzal, hogy egyesek trónon ülő, minden hatalommal felruházott embernek tartják a püspököt. Hát nem az! A mi egyházunkban a püspök egy lelkész a sok közül. Jézus is azt mondta tanítványainak: „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10, 43–44). Én mindig is szolgálatként fogtam fel a püspöki elhívást. Mindig azért imádkozom Istenhez, hogy a gyülekezetekért, az intézményekért tenni tudjak. Az évek adnak bizonyos rutint, de a feladatokat mindig pontosan kell végezni. Azért vagyok hálás, mert ezek alatt az évek alatt a család, a gyülekezet is kitartott mellettem, és Isten adott mindig új feladatokat, s megtapasztaltam a sikert is. Megtapasztaltam, amikor a munkám gyümölcsöt terem, s ez az Úr nagy ajándéka. Míg Isten feladatot, vezetést ad, addig nekem az a feladatom, hogy tehetségemhez mérten hűségesen végezzem a dolgom.
– Hogy látja a mai helyzetet, milyen jövőért imádkozik?
– Hasonló a kárpátaljai református közösség helyzete a második világháború utánihoz. Akkor az elhurcolt férfiak, a hiányzó édesapák, fiúk okozták a nagy traumát a nemzet és az egyház számára egyaránt. Most a gyermektelenség és az elvándorlás. Ami tragikus: a nyolcvan évvel ezelőtt történt eseményekre, a halálra a családok élettel válaszoltak. És megszülettek azok a gyerekek, akik a mi szüleink. És bár nehéz volt nekik a nagy szegénységben, a diktatúrában, de az élethez való ragaszkodás, a gyermekvállalás volt az a szívügy, ami a nemzetet átsegítette a krízisen. Most az a baj, hogy a szívügy nem a család, hanem a karrier, a vagyon, a pénz. Az a baj, hogy nem születnek gyerekek olyan arányban, amilyenre szükség lenne ahhoz, hogy a mostani demográfiai válságot hamar túl tudjuk élni. Mindenek ellenére hiszem, hogy van megmaradás. Én nem adtam fel, nem temetem Európát sem a liberális vakságuk miatt, hanem imádkozom az ébredésért Európában, Kárpátalján. Most a megújulás évében imádkozom megújulásért, azért, hogy megszülethessenek a harmadik gyerekek ott, ahol még megszülethetnek, és akkor lesz óvodás, lesz iskolás, fennmaradnak intézményeink. Imádkozom azért, hogy mihamarabb béke legyen, hogy a hazavágyók hazajöhessenek, s legyen itthon munkalehetőségük. A családoknak biztonságra, békére, munkahelyre van szükségük, hogy az élet újrainduljon. Az elmúlt száz év nem használt ennek a régiónak, az idegen gazdák nem igazán törődtek vele. De a magyar nemzet talpra állt Mohács után, a török után, talpra álltak a közösségek a pestis, a járványok után is… Hiszem, ha a mi népünknek Isten jövőt szán, nem lesz akadálya, hogy újra megerősödjön, talpra álljon.
– Imádkozzunk ezért szüntelen.
Marton Erzsébet
Iratkozz fel a Kárpátinfo.net csatornáira: Facebook, Instagram, Twitter, Telegram, Google Hírek
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
