A háború igencsak megváltoztatta az életünket. Sokan elmentek Kárpátaljáról is. Akik maradtak, leginkább a túlélésre rendezkedtek be. Közösségi építkezéssel kevés helyen találkozunk. Mostani beszélgetőpartneremre viszont Szernyén egy hatalmas pergola építésén találtam rá a templom és a parókia szomszédságában, ahol a munkások már a fából mívesen megmunkált díszítőelemeket rakták fel. Csodálkozásomra Béres László lelkész mosolyogva mondja: „Reménységgel építkezünk, hazavárunk mindenkit, aki elment, s ha megjönnek, legyen hol összejöjjünk ünnepelni, hálát adni, s itt tarthatjuk majd ifjúsági és gyermekalkalmainkat is…”
Ismerjük meg hát ezt a nehéz időben is reménységgel építkező lelkészt.
– Kezdjük az elején: honnan indult, hogy telt a gyermekkora, milyen kapcsolatban volt Istennel?
– Nagyberegen születtünk. Azért a többes szám, mert volt egy ikertestvérem, Ödön, akit sajnos 2015 novemberében, 37 évesen elveszítettem. Ez hatalmas törés volt az életemben, mindamellett békesség van a szívemben, mert tudom, hogy ő az Úré volt, s nem az életből a halálba, hanem a halálból az életbe ment át. Ez a kegyelem… Mi együtt nőttünk fel. Egyszerű munkáscsaládban éltünk, nem gazdagságban, de szeretetközösségben. Templomba nem rendszeresen járt a család. Inkább nagyszüleimhez kapcsolódnak a templomi emlékek. Aztán édesapámnak egy komoly balesetből történt felgyógyulása indította hálaadásra szüleimet… Aztán jött a kilencvenes évek ébredési időszaka, és emlékszem, házi bibliaórákat kezdtek el nálunk otthon tartani. Olyan jó volt gyermekként megtapasztalni, hogy közösen imádkoznak, énekelnek! De az én életem akkor még távol volt az Úrtól. Változást az 1993-as év hozott, amikor Nagyberegen megnyílt a református líceum. Bár inkább szülői nyomásra felvételiztünk, de végtelenül hálás vagyok, hogy engedelmeskedtünk és ott tanulhattunk. Egy új világba csöppentünk bele, ahol elindult a lelki fejlődésünk. Nekem akkor még a foci volt a mindenem. De szép lassan elkezdett munkálkodni az Isten a szívemben.
– Könnyű volt szakítani addigi „szerelmével”, a focival?
– Egyáltalán nem volt könnyű választanom a foci és az istentisztelet között. Mindig vasárnap mentünk meccsre, és a templom szomszédságában gyülekeztünk, a buszmegállóban. Ez egyre gyakrabban lelkiismeretfurdalást idézett elő bennem, aztán már nem akartam a többiekkel menni, vágyakoztam az istentiszteletre. És erősebb volt az Úr utáni vágy. A gimi harmadik éve után már egész nyarat az ifjúsági táborokban töltöttem. Vágytam tovább adni Isten szeretetét, hirdetni az igét, szolgálni, bizonyságot tenni. Akkor már volt kiről, és volt miről bizonyságot tennem, mert elfogadtam Jézus Krisztust személyes megváltómnak. Munkálkodott az Úr. Felkért a lelkészünk, hogy a beregi iskolában legyek az alsósok hitoktatója. Bátortalanul, félve, de elindultam.
– És elindult a teológiára is…
– Erre fokozatosan készített az Isten. Nagy harc volt a megtérésem, nem is egy perc alatt történt meg. Még a konfirmációra kaptam egy igét, de akkor nem törődtem vele. Ám amikor közel jött Isten a szívemhez, egy nagy ifjúsági alkalmon megérintett egy ige. Amikor hazamentem, előkerestem a konfirmációs emléklapot, és azon az állt: „Nem a nap lesz néked többé nappali világosságod, és fényességül nem a hold világol néked, hanem az Úr lesz néked örök világosságod, és Istened lesz ékességed” (Ézs 60, 19).
Végtelen hála volt a szívemben, hogy az Úr már korábban is szólított, de nem hallottam meg. Ezután bátran felvállaltam és mindenütt hirdettem, aktívan részt vettem a szövetségiben, az ifivel alkalmakra jártunk. A csongori ifjúsági hét egyik reggelén elővettem a Bibliámat, s olvastam az igét, Pál elhívásának a történetét. És, bár furcsa, de amikor a következő mondatot olvastam: „Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért” (ApCsel 9, 16), eldöntöttem, hogy lelkipásztor szeretnék lenni. A Nagyberegi Líceum befejezése után jelentkeztem a debreceni teológiára, és fel is vettek. A mi évfolyamunkról egyébként többen is ezen az úton indultunk el. Buzgó lélekkel tanultam végig, bár a teológia nem mindig a lelki élet melegágya, de igyekeztem hittel és kitartással azt képviselni, amit Isten a szívembe írt. És végtelenül hálás vagyok az ott kapott testvérekért, a teológián megszerzett tudásért és élményekért.
– A feleségét is ott kapta?
– Nem, őt még a líceumban. Pontosabban annak a végén. Már a ballagás közelgett, s az ünnepi műsor részeként egy keringővel is készültünk. Az osztályunkban több volt a fiú, mint a lány, így az utánunk következő évfolyamból hívtak hozzánk, végzősökhöz táncpartnereket. A meghívott lányok közül nekünk, fiúknak kellett kiválasztani, kivel szeretnénk táncolni. Én Ildikót már korábban is nézegettem, igen szimpatikus volt nekem, de nem mertem megszólítani. Most vettem a bátorságot, oda mentem hozzá, őt választottam. Később kiderült, hogy ő is titkon reménykedett abban, hogy velem táncolhat. És a közös táncból szerelem szövődött. A teológiára már úgy mentem el, hogy tudtuk: összetartozunk. Az Úrra építettük a kapcsolatunkat, így vártunk egymásra öt évet, s mikor befejeztem a teológiát – bár ő még utolsó éves volt a beregszászi főiskolán, angol-földrajz szakon –, összeházasodtunk.
– Így már házasként foglalhatta el szolgálati helyét.
– Kolozsy Andrással együtt érkeztünk meg a püspöki hivatalba, ahová azért rendeltek be bennünket, végzett teológusokat, hogy kijelöljék számunkra a szolgálati helyeinket. Horkay László püspök úrnak – aki több gyülekezetben is szolgált – kellett két segédlelkész: András Nagydobronyba, én Szernyére kerültem. Semmit nem tudtam erről a településről, sem a gyülekezetről, de nagy szeretettel fogadtak. Sajnos itt akkor még nem volt parókia, ebben az épületben kolhoziroda működött. Csak 2004-ben tudtuk megvásárolni az épületet, s akkor nagy lendülettel hozzákezdtünk a felújításhoz, ami a mai napig is tart. Akkor a gyülekezet ingatlan tekintetében csak a templomával és a kolhoziroda egyik termének használati jogával rendelkezett. Nekünk, ifjú házasoknak felajánlottak egy albérletet a faluban, ahol nem voltak rendezettek a körülmények. A feleségem pedig akkor már áldott állapotban volt, így inkább vállaltam az ingázást. Nagyberegről elég nehéz lett volna minden nap eljutnom ide, így a feleségem szülői házában, Cservonán laktam, s másfél évig onnan jártam be elvégezni a szolgálatokat. Ildikó viszont az én szülőfalumból járt be a főiskolára, édesapám minden nap vitte-hozta, édesanyám is nagy szeretettel vette körül a várandós kismamát… Csak hétvégeken voltunk együtt, amíg ő be nem fejezte a főiskolát. Nem volt könnyű, de Isten mindig velünk volt. Másfél év után Barkaszóra is kihelyeztek szolgálni, mert ott volt parókia, s így megoldódott a lakhatásunk. Akkor már Márk fiunk megszületett, három év múlva pedig Lilla lányunk is. Hét évig éltünk ott, onnan jártam Szernyére, ahol a nagy gyülekezet mellett kezdetektől fogva megkaptam a cigánygyülekezetet is. Mint mondtam, nagy szeretettel fogadtak Szernyén, és egy áldott közösséget találtam itt, sokan hitben jártak. Az ébredési hullám után sokan voltunk, megteltek a templomok, rengeteg alkalmat szerveztünk és mentünk mi magunk is csendesnapokra, evangelizációkra. Mind a barkaszói, mind pedig a szernyei két gyülekezetben nagyon sok örömet, áldást és küzdelmet éltünk át, megtapasztalva Isten megtartó kegyelmét és szeretetét. Bár Barkaszón laktunk, de 2004-ben a szernyei gyülekezet – megelőzve a barkaszóiakat – benyújtotta a kérelmét, hogy engem szeretnének választott lelkészükké.
Mi pedig örömmel elfogadtuk, s immáron húsz éve itt szolgálunk, s 2008-ban, mikor elkészült Szernyén a parókia, ideköltöztünk.
Ildikó a Dorcas Jótékonysági Alapítványnál dolgozik idestova húsz éve. A Fogadj örökbe egy nagymamát programon keresztül egyedül élő időseknek segítünk élelmiszercsomagokkal, de különböző foglalkozásokat is szervezünk számukra. Munkácstól a felső-Tisza-vidéki Gyertyánligetig 19 gyülekezettel van kapcsolatunk, s jelenleg 260 idős gondozásában veszünk részt. Ezt Ildikó koordinálja, hisz ő ennek a programnak a projectvezetője, én csak besegítek neki ebben a nagyon sokrétű és szerteágazó munkában. 2024-től Ildikó a nőszövetséget is lelkesen vezeti a gyülekezetben.
– Mennyire változtatta meg a szernyei gyülekezet életét a háborús helyzet?
– Ez egy nagyon fájó kérdés. Szinte elfogyott a gyülekezetünk. Bár már korábban is igen sokan vállaltak külföldön munkát, de minden nagy ünnepben itthon voltak, zsúfolásig megtelt a templom, együtt voltak a családok. És évközben is sokan voltunk. Épült a gyülekezet, szinte minden korosztályt és csoportot le tudtunk fedni rétegalkalmainkkal. Igazán pezsgő hitélet folyt Isten kegyelméből. Az Úr nagyon-nagyon megáldotta a közösségünket, sok fiatal jutott hitre, hat lelkész került ki a gyülekezetünkből.
Aztán a negatív folyamat elkezdődött a COVID idején, a háború pedig drasztikus fogyást hozott. 2018-ban például 147 hittanosunk volt, 2021-ben már csak 107-en voltak, most szeptemberben pedig mindössze 42 gyerekkel kezdtük meg a hitoktatást. Az első-második összevont osztályban 3 gyerekkel foglalkozik a hitoktató. Két év múlva nem lesz, aki beiratkozzon az óvodába… Ez döbbenetes fogyás. Szinte kiürült a falunk. Tavaly már alig tudtunk megfelelő számú presbitériumot választani. Egy éve végeztünk egy rögtönzött felmérést. A korábban több mint ezer tagot számláló gyülekezetünkből a betegekkel, az ágyban fekvőkkel együtt 382 embert számoltunk össze, holott 2021-ben még 832 felnőtt tagunk volt. Most még kevesebben, kb. 350-en lehetnek itthon a református egyháztagjaink. És minél jobban elhúzódik ez a háború, még inkább fogyunk, s félő, hogy akik ott már meggyökeresednek, nem térnek haza. Ezeket a veszteségeket gyászként élem meg magam is. Nehéz feldolgozni. A cigánygyülekezetünk is nagyon megfogyatkozott, alig fele maradt itthon. A roma napközi otthonban több mint száz gyerek volt korábban, most viszont nagyon megcsappant a létszám. Hálát adok értük is, mert akik itthon vannak, azok aktívak, jönnek az alkalmakra, élő hitű emberek, akik bizonyságot tudnak tenni…
– A lelkész nem csak a szószéken lelkész.
– Így van. Én magam igyekszem mindenütt bizonyságot tenni. Úgy érzem, sokat segít a közösség-, a gyülekezetépítésben, ha közvetlenek vagyunk, ha látják a lelkésznek is az emberi mivoltát. Ezzel együtt életünkkel mindig az Istenre kell mutatni, mert csak így tudunk világítani. Nem az emberek elvárása szerint kell élni, hanem ahogy Jézus Krisztus tanította. A mindennapokban bizonyságot kell tenni, oda kell élni a hitünket, hogy jó az Úrnak szolgálni és világítani, hirdetni kell az igét alkalmas és alkalmatlan időben. Mert fontosak Isten ígéretei, amikbe kapaszkodhatunk. Igyekszem ezt tenni és megélni minden nap.
– A lelkész az ünnepeken a legelfoglaltabb. A család, a gyerekek hogy tolerálták ezt?
– Nekem a feleségemben egy csodálatos segítőtársat adott az Isten! Mi egyek vagyunk, mindent igyekszünk együtt csinálni. Életünkben mindent igével pecsételt meg az Úr. Amikor a gyerekeink kicsik voltak, gyakran utaztunk, és mindig énekeltünk, az Urat magasztaltuk. Ebben nőttek fel a gyerekek. A fiam gitározik is. Míg itthon volt, míg tanult a Nagyberegi Református Líceumban, a Laudisban dicsőített, s most a munka, a tanulás mellett Budapesten is zenél. Lilla lányunk is örömmel énekelt velünk mindig, ő a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Karának harmadéves dietetika szakos diákja. Azt viszont sajnálom, hogy gyermekeinkkel kiskorukban kevesebbet voltam, mint szerettem volna. Emlékszem, egy télen megígértem, hogy megyünk szánkózni, de mindig közbejött valami. A lelkigondozásra, beszélgetésre hozzám jövőknek nem mondhattam, hogy most nincs időm, mert szánkózni viszem a gyerekeimet… S közben elolvadt a hó. Vége lett a télnek. A szánkózás elmaradt. Ez ma is nagyon fáj. A feleségem is nagyon sokat nélkülözte a jelenlétemet a szolgálat miatt. Az ilyen és ehhez hasonló esetekből tanulva Isten megérttette velem, hogy a munka és a szolgálat, bármilyen fontos is, nem mehet a gyerekeinkkel, s a családdal töltött minőségi idő rovására. De hálát adunk a közös kirándulásokért, az együtt töltött mindennapokért, hogy velük együtt imádkozhattunk, közös áhítatot tartottunk. S jó látni, hogy az elvetett mag jó földbe került. Hálás vagyok a gyermekeimért és büszke vagyok rájuk, hogy megállják a helyüket az életben.
– Sok szó esett a falu kiüresedéséről, a drasztikus létszámcsökkenésről. Milyen jövőt lát ilyen helyzetben a lelkész?
– Tavaly október 31-én az istentisztelet után a gyülekezettel közösen elültettük a reformáció fáját, egy körtefát. Miért éppen körtét? Korábban itt állt az udvaron egy hatalmas körtefa, amit még Horkay István lelkész ültetett az 50-es évek elején, mielőtt kiköltöztették őket a parókiáról. Azzal a reménységgel ültette, hogy majd a gyermekei és az unokái is esznek a terméséből. És még a mi hittanosaink is fogyasztották azt a körtét, 2010-ben kellett kivágni a fát. Mi is ezzel a reménységgel ültettük el a mi körtefánkat. S azért építjük az ifjúsági pince tetejére ezt a nagy sokaság befogadására alkalmas pergolát, mert az a reménységünk, hogy Isten még megtölti a hazajövőkkel, és lesz itt még élet.
– Úgy legyen!
Marton Erzsébet
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
Forrás
Friss hírek
Legolvasottabb
