Nemzetközi konferencia Budapesten - Hazatérés a szovjet fogságból

November 24-én a Kárpátaljai Szövetség budapesti székháza adott otthont a Hazatérés a szovjet fogságból 70 éve, előtte és utána 1945 – 1953 – 2000 című nemzetközi, tudományos konferenciának. A találkozót a GULÁG- és GUPVI-kutatók Nemzetközi Társasága, az Alapjogokért Központ, a Kárpátaljai Szövetség, a Budavári Német Nemzetiségi Önkormányzat és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezte. 

Az előadókat és a közönséget Dupka György történész, a Szolyvai Emlékparkbizottság titkára, Szántó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója és Bognár Zoltán, a GULÁG- és GUPVI-kutatók Nemzetközi Társasága elnöke üdvözölte, majd felolvasták Balog Zoltán fővédnök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, a Gulág-Gupvi Emlékbizottság elnökének és Grezsa István, a Kárpátaljai Szövetség elnökének levelét.

A tanácskozás során négy szekcióban zajlottak az előadások. Kárpátalját három szakember képviselte. Dr. Dupka György „A kárpátaljai katona és civil foglyok, valamint a politikai rabok repatriálása a GULAG-GUPVI táborokból 1945-1960” című előadása az első részben hangzott el, amit Kovács József egyetemi tanár vezetett a „Hazatérés az anyaországba és az utódállamokba” címmel. Dupka György vezette a „Hazatérés lokális és társadalmi csoportok relációjában” című témakör előadásait. Itt elsőként dr. Molnár D. Erzsébetnek, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola docensének „A Beregszász és környékiek hazatérése a GUPVI lágeréiből” című előadását hallhattuk. Megtudhattuk, hogy a térség települései közül Beregszász, Bulcsú és Jánosi tekintetében volt a legnagyobb a halálozási arány. A lágerekből hazatérő foglyok majd száz százaléka Kárpátalját választotta Magyarország helyett, mivel magyar állampolgárokként hurcolták el őket, választhatták volna a csonkaországot is. Sajnos sok túlélő már itthon halt meg, a fogságban szerzett betegségek következtében, vagy éppen egy kiadós ebéd után, amit nem bírt el a legyengült gyomruk. A túlélők viszontagságai nem értek véget a szabadulásuk után sem, hiszen megfélemlítésben éltek, folyamatos zaklatásoknak voltak kitéve, hallhattuk. 

Sok esetben a lágerekben fogvatartottak túlélését a családjuk is segítette, de az életük leginkább a szerencsén és rátermettségükön múlott. Egyedinek számít a beregszászi Lengyel Ferenc esete, aki később elmondta, hogy az édesanyja kétszer adott életet neki, ugyanis az anyjának, csodával határos módon többször is sikerült élelmet bejuttatnia hozzá a lágerbe. A lágerek között nagy volt a különbség, a legnagyobb halálozási arány azokban a lágerekben volt, amelyek messze északon működtek, és azokban, ahol a rabokat fakitermelésre vagy bányában végzett munkára fogták. A szabadulás sem jelentette automatikusan a túlélést. Megesett, hogy a rabokat még hónapokig visszatartották, miután kihirdettek a szabadulási végzést. A hazaút sem volt egyszerű, előfordult, hogy a legyengült, kevés élelemmel ellátott embereknek több átszállással 14 napig tartott az út. A szülőföld, az otthon sem jelentette minden esetben a megnyugvást, a biztonságot, Szibert Ferenc 39 kilósan tért haza a GUPVI-táborból, aztán néhány év múlva koholt vádak alapján elítélték és egy GULÁG-táborba került. 

A bátyúi Bimba Brigitta, a GGKI tudományos munkatársa „Kárpátaljai nők és gyerekek hazatérése a GULÁG-GUPVI táboraiból és az „örökös száműzetés” helyeiről” címmel tartotta meg előadását. Ezt követően az erdélyi Murádin János Kristóf: Felejtésre ítélve. Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban (1944-1953) című könyvét mutatták be. A szerzővel Pomázi-Bárdonicsek Dominika beszélgetett. 

Az előadások végén a közönség kérdései következtek, majd Dupka György ügyvezető elnök zárszavát hallhattuk, amelynek során felolvasta a konferencia hivatalos nyilatkozatát.

Lengyel János

---

---

Iratkozz fel a Kárpátinfo.net csatornáira: Facebook, Instagram, Twitter, Telegram, Google Hírek

---