Akik engem dicsőítenek… (1.)

Állítsd be, hogy a Kárpátinfo az elsők között legyen a Google híreiben

„Bár határozottan megmondtam, hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az Úr: Nem lesz így! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak!” (1Sám 2, 30)

Éli főpap egész életében örömmel, boldogan szolgálhatta volna az Urat, és nem csak ő, hanem a fiai is. Biztosítva volt az életük, szolgálatuk az Úr házában és az Ő népe között. Isten ígérte és biztosította Élit, hogy őt és családját kiválasztotta. 

Ebben az időben könyörgött, esedezett Isten előtt Elkána és felesége, Anna asszony gyermekáldásért. Nem született gyermekük, pedig férjével évenként felmentek Jeruzsálembe, a templomba, áldozatot bemutatni és imádkozni. Anna asszony sokat sírt, böjtölt Isten előtt. Egyszer a főpap megsokallta ennek az asszonynak a „néma imáját” (a szája mozgott, de hangot nem lehetett hallani). Megszidta, mert azt hitte, hogy részeg. „Meddig tart még a részegséged? Józanodj ki mámorodból!” (1, 14)

Szegény Anna, évek óta imádkozik eredménytelenül és még a főpap is csúfot űz belőle, nem érzi, nem érti, hogy ő nem részeg, ő a Mindenható Isten előtt esedezik, némán, de szívből! 

„Anna azonban így válaszolt: Nem uram! Bánatos lelkű asszony vagyok. Nem ittam bort vagy szeszes italt, hanem a lelkemet öntöttem ki az Úr előtt. Ne tartsd szolgálólányodat elvetemült asszonynak, mert nagy bánatom és szomorúságom miatt beszéltem ilyen sokáig.” (1, 15–16)

Kedves Olvasóm, voltál-e már nagy bánatban, szomorúságban? Kinek öntötted ki a szívedet, kivel osztottad meg fájdalmadat, bánatodat? A nyomorúság, szenvedés idején mennyit időztél Isten előtt, a kereszt alatt?

Életem nagy és sötét reménytelenségének idején, lelkem fájdalmában igazán nem volt mellettem senki. Volt, aki sajnált, biztatott, de éreztem, hogy minden szó hideg, üres koppanás csupán. Nem vigasztalta meg szívemet, és nem törte át a keserű bánat fekete felhőtakaróját. Csak akkor újult meg a reményem, az erőm, amikor megéreztem, lelkemben felfogtam, hogy az Úr figyel rám, hallja könyörgésemet, néma jajgatásomat. Ő válaszolt, biztatott: „Ne félj! Nem hagylak el! Megáldalak, megsegítelek. Menj és dolgozz, szolgálj, veled megyek!”

Amikor Éli főpap megértette Annát, így szólt: „Menj el békességgel! Izráel Istene teljesítse kérésedet, amit kértél Tőle.” (1, 17)

Isten valóban teljesítette Anna kérését és megajándékozta egy fiúgyermekkel, Sámuellel. Anna és férje, Elkána is teljesítették fogadásukat, és az Úr szolgálatára szentelték, odaadták gyermeküket.

Sámuel kicsiny korától a templomban élt, Éli főpap mellett. Isten ezt a tiszta szívű, engedelmes gyermeket használta a prófétai szolgálatra, az Ő üzenetének a közvetítésére.

Ebben az időben Éli már nem nagyon törődött a szent dolgokkal, nem törődött az áldozatok tisztaságával, és fiai, akik szintén mellette szolgáltak, elfordultak az Úrtól. „Éli fiai elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral.” (2, 12)

A nép észrevette, bánkódtak, zúgolódtak és haragudtak miatta. Éli már idős ember volt, nem fegyelmezte fiait, az oltár mellől nem állította félre őket. Amikor a nép szóvá tette fiainak paráznaságát, az áldozati oltáron való turkálást, lopásokat, Éli csak ennyit mondott fiainak: „Ne tegyétek, fiaim, mert hallom, hogy nem jó hírt terjesztenek rólatok az Úr népe előtt. Ha ember vétkezik ember ellen, akkor Isten a döntőbíró, de ha az Úr ellen vétkezik valaki, ki merne ott döntőbíró lenni? De nem hallgattak az apjuk szavára, ... mert úgy tetszett az Úrnak, hogy megöli őket.” (2, 24–25)  

Elérkezett az idő, amikor Isten prófétát küldött Éli főpaphoz, nagyon kemény üzenettel: „Miért tapossátok lábbal véres áldozatomat és ételáldozatomat, amelyeket e hajlék számára parancsoltam? Miért becsülöd fiaidat többre, mint engem? És miért hizlaljátok magatokat népem, Izráel áldozatának legjavával? Ezért így szól az Úr, Izráel Istene: Bár határozottan megmondtam, hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az Úr: Nem így lesz. Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak.” (I1Sám 2, 29–30)

Kedves Olvasóm! Kérlek, most csendesedj el, tedd le a könyvet, ne olvass! Gondolkodj, elmélkedj azon, hogy milyen az, amikor az Isten bánkódik, szomorú! Isten eltervezte a jót, a legjobbat, a legszebbet az embernek, de az ember vétkezett, becsapta, megcsalta, hazudott, engedetlen volt, bujkált, vádolt, tagadott már az édenkertben is.
Szomorú volt Isten, fájt neki is az ember tragédiája. De a bűnnek következménye, büntetése van. Minden bűn maga után vonja az ítéletet, a halált. Egyedül Jézus Krisztus vére szabadíthatja fel a bűnbánó ember szívét.

(Morzsák 5., 2010)

Dr. Tapolyainé Bartha Gizella