Aki kér, az mind kap

Állítsd be, hogy a Kárpátinfo az elsők között legyen a Google híreiben

„Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!... Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.”  (Lk 17, 13 – 14)

A Szentírás azt tanítja: „Aki kér, az mind kap!” Első olvasásra, a fenti igéből nem ezt látjuk. Vagy mégsem? „Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak!”

És amíg odaértek, megtisztultak. „Egyikük pedig, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál és hálát adott Néki. Ez pedig samáriai volt. Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen gyógyultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” És ezt mondta az Úr: Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.” (Lk. 17, 15 –19)

Tíz leprás, bejött a faluba. Tilos volt nekik a nép közé menni, vegyülni, mert a lepra fertőző betegség volt. A falun, városon kívül, nyomorult menedékhelyen éltek halálukig. Nem volt kórház, szanatórium, elsősegély, magukat látták el abból, amit a könyörületes emberek adtak. Családtól, rokonságtól, otthontól elszakítva élni és várni a lassú pusztulást, az élő, eleven test elrothadását… Rettenetes betegség volt. 

A leprásokhoz is eljutott Jézus híre! Ő a „gyógyító”, menjünk el mi is, próbáljuk meg, talán minket is meg tud gyógyítani… Ezért merészkedtek be a faluba, és nemhiába mentek. Jézus éppen akkor „útban volt”. Csodálatos, hogy Ő mindig éppen akkor van útban, és éppen azon az úton halad, ahol szükség van rá! 

Kedves Olvasóm, neked mi fáj? Betegség gyötör, a lelked sebesült meg, fájdalmad van, gyötrődsz? Harag, düh, indulat kínoz és morzsolja az idegeidet? Kiálts hozzá, hangosan kiálts, szíved mélyéből, hittel kiálts: „Jézusom, Megváltóm, könyörülj rajtam!” Biztos lehetsz, hogy nem utasít el, hallja imádat, figyel kérésedre, csak kérd Őt bátran! „Aki kér, az mind kap.”

Tíz leprás kért gyógyulást, szabadulást. Tízen együtt kiáltottak Jézushoz: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Ha tíz ember egyszerre kiált, az messzire elhangzik, ha tíz ember egyszerre könyörög valamiért, ugyanazért, akkor megindul a szív, szánakozik, cselekszik, amint lehet! De mi történt itt, ebben a faluban, nem messze Jeruzsálemtől? 

Nem történt semmi! Semmi? Jézus nem hallotta meg a kiáltozást? De, meghallotta! Mi volt a válasza? „Menjetek el...!” Miért küldi el őket Jézus? Nem sajnálja, nem szánja ezeket a súlyos beteg, halált váró, kitaszított embereket? Miért küldte el Jézus a leprásokat, hová küldte őket? Hiszen ők sehová nem mehetnek, nekik tilos emberek közé menni! Hallgassuk meg még egyszer, mit mondott Jézus ennek a tíz leprásnak! „Menjetek el és mutassátok meg magatokat a papoknak.”

Nem küldte el őket! A papokhoz küldte, akik bizonyítani fogják, hogy „tiszták”, meggyógyultak, szabadok, visszamehetnek otthonukba. Élhetnek normális életet az emberek között. Már nem fertőznek. Ez szigorú törvény volt, a gyógyult leprás nem mehetett vissza az emberek közé csak akkor, ha a pap látta, megvizsgálta és bizonyította, hogy a teste tiszta, nem beteg, nincs rajta folt, lepra! „Ha egy embernek a bőrén daganat, var, vagy fehér folt támad, akkor vigyék el Áron paphoz, vagy a fiai közül valamelyik paphoz. Nézze meg a pap a bőrén lévő kiütést, ...és ha lát a bőrén fehér változást, mondja ki a pap, hogy tisztátalan... Ha viszont megmaradt a fehér folt a helyén és nem terjedt tovább, akkor gyógyuló fekély az, mondja ki róla a pap, hogy tiszta.” (3Móz 13, 2–3, 18–23) 

Jézus tehát nem küldte el a beteg leprásokat! De azért küldte őket a paphoz, mert Ő tudta, hogy a gyógyulás folyamatban van, Ő már meggyógyította őket, és mire a papokhoz érnek, eltűnik a lepra, tiszta lesz a testük. Hivatalosan, törvényesen is gyógyultak, szabadok lesznek.

Valóban megtörtént a csoda! Még úton voltak, amikor meggyógyultak, testükről eltűnt a lepra foltja. Észrevették, megérezték a gyógyulást. Egy, aki szintén észrevette a gyógyulást, azonnal visszafordult Jézushoz. Neki az volt a fontos, hogy a „gyógyítóhoz”, Jézushoz menjen vissza. Ő, az idegen, a nem kívánt samáriai visszament Jézushoz megköszönni a csodát. És másodszor mondta Jézus ennek az embernek, hogy „menj el”. Nem elküldte, nem utasította el, meggyógyította, helyreállította az életét. 

De nem egy, hanem tíz leprás jött az úton, viszont csak egy fordult vissza megköszönni a gyógyulást, a csodát! Mi is kérünk, rimánkodunk: Uram, hallgass meg, kérlek!... És Ő meghallgat, cselekszik, nem tízszer, már számtalanszor tett csodát az életünkben. Minden alkalommal megköszöntük, leborultunk lábai elé hálával? Vagy az örömünkben erről megfeledkeztünk? Esetleg úgy gondoltuk, hogy ez nekem jár, mert az Ő gyermeke vagyok?

Nem jár nekem semmi! De Ő meghallgat, megáld, csodákkal takarja be életemet, pedig nem érdemlem. Áldott legyen az Ő szent neve! Soha nem küldött el magától, soha nem utasított el.

Kedves Olvasóm, téged sem küld el az Úr Jézus. Kiálts hozzá, mondd el kérésedet, fájdalmadat, bánatodat, haragodat, és kérd te is: „Úr Jézus, könyörülj rajtam!” Addig, míg az úton vagy, addig, míg kéred Őt, válaszol neked. Megérted a válaszát? Figyelj, a lelkedben figyelj, hogy megérthesd, mert Ő nem utasít el tégedet sem!

Úr Jézusom, köszönöm, hogy kiálthatok, sírhatok, s Te meghallod kérésemet. Nagy vagy, Uram, és mily nagy a Te szereteted, fel sem foghatom! Szeretnék, vágyom mindenkor lábaidnál időzni. Ámen.

(Morzsák 5., 2010) 

Dr. Tapolyainé Bartha Gizella