Minden a javamra szolgál

„Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei, hanem hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Istennek dolgai.” (János 9, 3)

Isten miért enged meg tragédiákat, szenvedést, fájdalmat az életünkben? Hogyan engedhette meg, hogy egy gyermek vakon szülessen, vagy bénán, süketen? Miért engedi meg, hogy hazug és rossz emberek bántsák az ártatlant?

Érthetetlen emberi szemeink előtt Isten munkája, döntései. Hányszor tesszük fel a kérdést magának Istennek, hogy miért? Hányan szidalmazzák, vádolják Őt a betegségekért, szerencsétlenség és katasztrófákért?!

„Hogy engedheti meg Isten a természeti csapásokat?” Felteszik a vádló kérdést a Teremtőnek, a Mindenhatónak. Hallottam már olyan megjegyzést is, hogy: „Ha én lennék Isten helyében én másként csinálnám!”

Minden szenvedésemnek, fájdalmamnak, megalázottságomnak volt értelme. Nem értettem azonnal, és nem fogadtam tapsolva, örömmel a halálhírt, a műtétet, a rémítő diagnózist, a meglopásomat… Sokszor kérdeztem Istentől, hogy miért? Nagyon sokszor gyötörtem a lelkemet és kérdeztem önmagamat, hogy miben vétkeztem, mit csináltam rosszul? Miért van e szenvedés rajtam? Bizonyára valamivel vétkeztem, megbántottam Istent s most Ő ezzel fegyelmez, tanít, vagy netán valami bűnömért „visszafizet”?  Miért nem láttam előre, mielőtt valami felől döntöttem? Nem vettem észre, hogy az a lépés nem jó? Miért voltam vak? Nem tudom, miben vétkeztem, nem értem a baj, szenvedés okát.

Nagyon sokan – sokszor magam is – a baj, tragédia, szenvedés okát valamilyen bűnben keresik. Ennek talán az az alapja, hogy Istenre úgy gondolunk, mint az „ítélet Istenére”, aki csak az isteni igazságot ismeri és gyakorolja.

Igaz, a bűnnek mindig van következménye, a bűn büntetést von maga után. De a kegyelem Istene elküldte Jézust, hogy bemutassa az embereknek az Ő szeretetét, kegyelmét.

Nem értem, nem értjük Isten tetteit, terveit életünkben. Nem értjük, csak haragszunk, lázadunk ellene.

A vakon született ember mit érzett éveken át, amikor az útszélen kellett koldulnia? Hányszor tette fel a kérdést szüleinek, ismerőseinek, Istennek: „miért?” Miért én, miért velem történt? Gondolhatta-e, hogy egyszer majd benne, a vakon született nyomorult emberben fogja megdicsőíteni magát Isten? Ha gondolhatta volna, meddig kellett várnia? 18, 20, 35 évig? Mikor talált rá Jézus? Nem tudjuk.

A szenvedés ideje mindig nagyon hosszúnak és elviselhetetlennek tűnik. Ezért haragszunk, tiltakozunk és türelmetlenkedünk. Kinek jut eszébe szenvedése közben, hogy a nagy fájdalom egyszer áldássá válhat, mert Isten szeret és nem akar büntetni, szenvedtetni.

Ismertem egy kedves idős lelkipásztort és feleségét, a fiukat is, aki ma szintén lelkipásztor. Tőle tudom ezt a fájdalmas, de valóságos történetet. Közvetlenül a háború után még nem voltak hidak a Tiszán és a Dunán.

Kompokkal szállították az embereket az egyik partról a másikra. Ez a lelkész házaspár már éppen indult a komp felé beszálláshoz, amikor a lelkészné valami érthetetlen fájdalmat, görcsöket kapott. A férj kérlelte, biztatta, siessen, mert már indul a komp és még egy fél napot kell várni a hideg, jeges, zajló Tisza partján, ha ezt most lekésik. Az asszony mozdulni sem tudott a fájdalomtól, lemaradtak a kompról. Szemük előtt ez a komp a Tisza közepén elsüllyedt. Minden utas ott veszett a jeges vízben. Az idős lelkész azt mondta: „Akkor, abban a kritikus pillanatban, amikor lekéstük a kompot, nagyon haragudtam a feleségemre, de még az Urat sem értettem, hogy miért nem segít… A tragédia láttán viszont azt nem értettem, hogy mi miért maradtunk életben?”

Nem ismerjük Isten döntéseit, terveit. Türelmetlenek vagyunk, amikor fájdalmat, szenvedést enged életünkben. Később, az idő múlásával mindig kiderül, hogy nem akart megbüntetni, ellenkezőleg, isteni kegyelme óvott, védett, takart valamitől, amit mi nem láttunk és nem értettünk. A vak szemeit megnyitotta az Úr Jézus, s rácsodálkozott a világ. Hogyan történhetett ez? Isten ereje és kegyelme által. Milyen jó lenne megtanulni, hogy Isten szeret, akkor is, amikor szenvedünk, amikor lázadunk, kérdezünk és felelőségre vonjuk, vagy vádoljuk Őt.

Szeretnék türelmes lenni és soha nem felejteni, hogy Isten a szenvedésben alakít, formál. Tudom, ez nem a természetes világi ember szemlélete, elmélete, de szeretném megtanulni, úgy szemlélni és élni az életet, ahogyan Isten tervezte számomra. Csak jót szánt nékünk az Úr. Nagyon lényeges, hogy az ember életét nem az ember szemüvegén keresztül nézi. Ő, az örök élet tervét látja mindig, amikor kezébe vesz, formál és alakít.

Nyilvánvalóvá lesznek-e életemben Istennek nagy dolgai, tervei? Fogja-e valaki dicsőíteni Istent csodáiért, gyógyításáért, amit életemben végzett? Szeretnék hálás lenni gondjaimért, szenvedéseimért. Alázatosan kérem: Atyám, legyen meg a Te akaratod. Teremtő édes Atyám, köszönöm, hogy Te tervezted, formáltad, alkottad testemet. Köszönöm, hogy betegségeim, fájdalmaim elviseléséhez erőt adsz. Őrizz meg a gonosztól.

Légy Te az első és legfontosabb életemben. Nem tudom, hogy mit terveztél felőlem, de köszönöm, hogy vigyázol rám és semmi nem történhet velem tudtod nélkül.

Áldott légy, jó Istenem, kegyelmedért, jóságodért. Ámen

(Morzsák 4., 2006)

Dr. Tapolyainé Bartha Gizella