Kárpátinfo hetilap


| 2021. 04. 24. – 07:07 | Kárpátalja |
A magyar kormány 2000-ben nyilvánította április 16-át a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjává.

Hirdetés

A magyar kormány 2000-ben nyilvánította április 16-át a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjává. A náci megszállókkal együttműködő magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai ugyanis 77 évvel ezelőtt ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását. S mint oly sokszor a történelem sodrásában, ezúttal is a „széleken” élőkön csattant elsőként az ostor: a korabeli Magyarország mai kárpátaljai területén kezdődtek a deportálások, így a beregszászi és a Beregszász környéki zsidókat érte elsőként ez a soha ki nem heverhető trauma. A tragikus esemény évfordulója kapcsán beszélgettünk Togyeriska Erika beregszászi történésszel, holokausztkutatóval, a Shalom Alapítvány civil szervezet igazgatójával múltról és jelenről.

– Mekkora volt a zsidó közösség létszáma egykoron Beregszászon, és milyen szerepet töltöttek be a város életében? – kérdeztük Togyeriska Erikát.

– A holokausztot megelőzően a Vérke-parti városban és környékén jelentős számú zsidó lakosság élt, akik egyébként fontos szerepet játszottak a közösség életében, így az elhurcolásuk igencsak nagy érvágást jelentett. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a város környékéről 5000 embert vittek el, Beregszászból 5800 embert gyűjtöttek gettóba. Közöttük voltak értelmiségiek – többek között ügyvédek, orvosok, de még polgármesterhelyettes is –, gyártulajdonosok, kereskedők, jó hírű mesteremberek stb. A közösség méretét és szerepét az is tükrözi, hogy egyes források szerint hat, mások szerint hét zsinagógát, illetve rituális helyiséget tartottak fenn Beregszászban, amelyekhez külön kis közösségek tartoztak. Így volt például a haszidoknak, az ortodoxoknak és a neológoknak is saját kis közösségük és vezetőjük. A központi nagy zsinagógát viszont a vallási nagy ünnepeken mindenki használhatta. Itt tartották a rabbiképzést is – Beregszász egyébként ebből a szempontból is előkelő helyet foglalt el anno.

– Tehát a város lakosságának jelentős – sok tekintetben meghatározó – részét alkotta a zsidóság…

– Mintegy 30 %-át! Ám a holokauszt következményeként köszönhetően sajnos ez a közösség mára szinte teljesen eltűnt. Nem elég, hogy begyűjtötték a vagyonukat, már korábban elvették tőlük például a kereskedelmi, az iskoláztatási jogot, így egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Mindennek ellenére igyekeztek megmaradni.

Egyébként példaértékű volt az az összefogás is, ahogy a gettóba gyűjtésük előtt a város lakossága igyekezett segíteni rajtuk, próbálták összegyűjteni a rájuk kivetett sarcot… Sajnos hiába... Amikor pedig gettóba zárták őket, a helyi lakosság akkor is igyekezett élelmet bejuttatni számukra… Az orvosok meg a kórházba kerülteket próbálták minél tovább bent tartani, nem kiadni, hogy ne hurcolják el őket. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a kisebb gyerekeket a szomszédok, ismerősök igyekeztek elbújtatni, legalább őket megmenteni. Bár akkor még nem is voltak tisztában azzal, hogy mi történik, hisz, úgymond, kényszermunkára gyűjtötték össze ezeket az embereket… A szomszédok, ismerősök – talán megérzésből, vagy csupán önzetlen emberszeretetből – igyekeztek legalább a kisebb gyerekeket magukhoz venni, menteni, hogy ne kerüljenek a városban mind több helyen kialakított gettókba. Ahová egyébként a mostani Magyarország területéről, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből, Vásárosnaményból is hoztak zsidókat.

– Hol voltak ezek a gettók?

– Beregszászban például a Kont- és Vári-féle téglagyárban gyűjtötték össze őket, valamint a Weis-gazdaság épületében – Déda felé balra, egy elhagyatott területen, ma is áll az épület egy része… S ami ebben még megrendítőbb: egykori virágzó zsidó gazdaságokba, gyárakba, üzemekbe – egykori munkahelyükre – zárták be ezeket az embereket… Akik még eleinte reménykedtek, hogy a kényszermunka után hazatérnek, annak ellenére, hogy egyre fenyegetőbb jeleket tapasztalnak… És sajnos bekövetkezik, amire nem számítottak: embertelen körülmények között szinte kiirtják a város, a környék zsidóságát. S ez a hullám, mint a történelemből tudjuk, nem állt meg Beregben és Szabolcsban…

– Maradva ezen a vidéken: jelentős veszteség érte Beregszász és környéke értelmiségét, úgymond lefejezték az akkori kereskedelmet, az iparosságot… Mennyire sínylette ezt meg a vidék?

– Hogy milyen jelentős szerepet töltött be a zsidóság a város életében, arról meggyőződhetünk, ha egy sétát teszünk a zsidótemetőben. Vannak hatalmas, díszes sírkövek, amelyeken – egyik oldalán magyar nyelven, a másikon héberül – fel van tüntetve, hogy ki is nyugszik a sírhant alatt. Láthatjuk, hogy nagyon sok gyógyszerész, orvos, városi köztisztségviselő, köztiszteletben álló vezető személyiség élt Beregszászban, aki ehhez a közösséghez tartozott. Ez persze még jóval a holokauszt előtti időszakról tanúskodik. Azok nevét, akik a későbbi népirtásnak lettek áldozatai, a Zrínyi utcai zsinagóga udvarán 2016-ban felállított emlékmű őrzi.

Persze ez nem teljes lista. A beregszászi Jiszkor könyv (Emlékezés könyve) által őrzött adatok, illetve kutatásaink, túlélők, leszármazottak visszaemlékezései eredményeként mára közel négyezer nevet gyűjtöttünk össze. S a kutatómunka nem állt le…

– Voltak, akik túlélték az elhurcolást és hazatértek?

– Mintegy ezer emberről tudunk, akik túlélték az auschwitzi koncentrációs táborokat és visszatértek, de aztán, amikor hiába várták haza a hozzátartozóikat – és hát, mint tudjuk, a vagyonukat is elkobozták –, többségük külföldön próbált új életet kezdeni. Ebben nagy segítséget nyújtott Izrael, sokan éltek az alijázási lehetőséggel (ez az Izrael államba történő zsidó bevándorlást, illetve visszatérést jelenti azok számára, akiknek bizonyítottan zsidó felmenőik vannak).

– Mennyien maradtak Beregszászon?

– A mai helyi zsidó közösség közel negyven családot, olyan 100-120 főt tart számon. Ebbe a vegyes házasságokat is beleszámoljuk – de Kárpátalján amúgy is jellemző a felekezetek közötti házasság, hisz kevesen vagyunk. Sajnos a közelmúltban a beregszászi zsidó hitközség elveszítette elnökét: március 31-én elhunyt Goldberger Ernő.

– Milyen zsidó kulturális és hitélet folyik ma Beregszászon?

– A helyi közösség minden szombaton összejövetelt tart. Ha – a törvények szerint – megvan a tíz férfi, akkor már megtartható a minyet, tehát olvashatnak a Tórából, ha nem, akkor csak beszélgethetnek róla. Nagyon fontos kiemelni, hogy Kárpátalján jelenleg már csak egy rabbi látja el a feladatokat, míg anno minden egyes településnek volt saját rabbija, nagyobb közösségekben több is. Ma Beregszászon olyan negyvenen vesznek részt a nagyobb vallási alkalmakon. Többen vannak, akiket – természetesen nem a mostani karanténhelyzetben – sikerül bevonzani a kulturális rendezvényeinkre, amelyeken igyekszünk bemutatni a kárpátaljai zsidóság múltját, jelenét, kultúráját, ezáltal nyitottabbá tenni ennek a kultúrának a befogadására. Ez egy zárt kis közösség, s az ismert történelmi trauma miatt korábban többen nem is vállalták fel hovatartozásukat. Ezért is fontos feladata a ma nemzedékének az őrállás, hogy nemzetiségi, vallási hovatartozása, nyelve miatt soha ne érhessen egyetlen közösséget sem hátrányos megkülönböztetés, hogy soha ne ismétlődhessen meg ilyen szörnyű népirtás. Ez egy olyan tragédiája a történelemnek, ami feldolgozhatatlan.

– Mióta foglalkozik ezzel a témával?

– A beregszászi Rákóczi Főiskola angol-történelem szakának befejeztével 2006-ban a Debreceni Egyetem PhD-s hallgatójaként kezdtem el behatóbban foglalkozni a kárpátaljai zsidóság történelmével. Ez idő alatt – a szakirodalom megismerése, a levéltári kutatások mellett – rengeteg interjút készítettem, megrendítő találkozásokban volt részem. A „löketet” pedig Beregszász köztiszteletben álló személyisége, a szomszédunkban élő Richter Gyula holocaust-túlélő adta, akivel sokat beszélgettünk anno arról, hogy egy ekkora közösség miként tűnt el a városból, s hogy ezt a traumát egyáltalán, hogy lehet kezelni, hogy lehetett továbblépni, új életet kezdeni másutt, vagy éppen ugyanabban a városban tovább élni, mint ahogy tette azt ő is. Gyula bácsi igencsak szívbe markoló története volt az, ami engem megfogott, s arra indított, hogy ennek a közösségnek a múltjával behatóbban foglalkozzak. Később alapítványunk is kutatta, hogy nem zsidóként hogyan élték meg más, a zsidókkal együtt élő nemzetek ezt a korszakot. Mindenképpen ki kell emelnünk, hogy nem csupán a beregszászi zsidóság, de a város, a környék magyarsága is megsínylette ezt a népirtást, hisz ez a zsidó közösség is a magyar nyelvet beszélte, ugyanúgy magyarnak tartották magukat, mint zsidónak. Kettős identitás jellemezte akkor ezt a közösséget. S valahol így van ez ma is...

Kovács Erzsébet


Hirdetés

  • A magyar kormány 2000-ben nyilvánította április 16-át a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjává.
  • A magyar kormány 2000-ben nyilvánította április 16-át a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjává.

  • A cikk a Kárpátinfo hetilap 25. évfolyamának 16. számában jelent meg.
  • Hetilapunkat megvásárolhatja terjesztőinknél, illetve előfizetheti a postán.
  • A Kárpátinfo hetilapot ONLINE is előfizetheti!
  • Lapunkat elolvashatja PDF formátumban is.

Kövessen minket a Facebook és az Instagram oldalainkon.
Iratkozzon fel a Telegram csatornánkra is.
Legyen jól informált!