Láthatatlanul

Priszcilla, Priszka – furcsa név. Annak, aki nem forgatja gyakran az Újszövetséget, talán nem is mond semmit. Nem olyan nagy név, mint a hithősök, az ismert ősatyák vagy a tanítványok. Nem egy Noé, akinek a bárkájáról szinte mindenki hallott, filmek készültek róla. Priszcilla egy asszony, akit néhányszor említ a Szentírás, de nem túl sokat tudunk meg róla. Amit viszont tudunk, az számomra példaként szolgál.

Először akkor találkozunk vele, amikor Pál Korinthusba érkezik. Ekkor találkozik Akvilával és feleségével, Priszcillával, akik az azonos mesterségük miatt együtt dolgoznak. Pál náluk lakott, majd miután elhagyja Korinthust, ez a két ember ott van mellette útitársként is, így kerülnek Efezusba. Efezusba érkezik egy tanítvány, Apollós, aki az Írásokban jártas ember és maga is tanít. Akvila és Priszcilla pedig magukhoz veszik, hogy még alaposabban megmagyarázzák neki az Isten útját. Tanítanak valakit, aki már maga is tanító volt. S nem csupán a férfi, a férj – ami abban az időben természetes lett volna –, hanem Priszcilla is tanít – nőként. Később ismét találkozunk a nevével az első korinthusi levél végén, amiből megtudhatjuk, hogy a házuknál gyülekezet működik.

Miért is olyan kiemelkedő számomra ez az asszony, akiről alig tudunk valamit? Talán éppen ezért. Itáliából indulva előbb Korithusban majd Efezusban találjuk őt a férjével. Ha kell, akkor lakást ad Pál apostolnak, ha kell együtt dolgozik vele a maga mesterségében. Amikor arra van szükség, akkor útitársnak szegődik, amikor kell, tanít. Tanítja Apollóst, aki már maga is tanítvány, aki már maga is tanító, és mégis van mit mondania neki. Nem különösebben törődik azzal, hogy az adott társadalom mit gondol a nőkről, arról hogy taníthatnak-e, van-e helyük ebben a szolgálatban. Ő valakin keresztül vezetést kapott Istentől, erről tesz bizonyságot, ezt hirdeti. Amikor arra van szükség, akkor ez az asszony megnyitja az otthonát, hogy egy gyülekezetnek legyen az otthona.

Nem olvasunk arról, hogy valamilyen különleges elhívása lenne, kapott volna valamilyen kiemelkedő kijelentést, látomást. Elég volt számára, hogy megismerte az Úr útját, és azzal szolgált, amije éppen volt: a maga mesterségével, tanításával, személyével útitársként vagy éppen az otthona megnyitásával. Tette ezt úgy, hogy nem emelte ki önmagát. Egy olyan asszony áll előttem, aki engedte, hogy az Úr vezesse, az Úr felhasználja eszközként, aki nem kívánta önmagát előtérbe helyezni, nem kereste mások elismerését, és nem engedte, hogy az emberek szava, véleménye elbizonytalanítsa azon az úton, amit maga Isten jelölt ki a számára. Istennek egy csendes, engedelmes szolgáját látom, aki a mindennapokban megéli azt, amit keresztelő János így fogalmaz meg:

„Neki (ti. Krisztusnak) növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (Jn 3,30).

Kapcsolódó hírek:

• Ne gyűlölj, ne ítélj!

• „Jaj, amikor mindenki jót mond rólatok…” – a hamis elismerés csapdája

• Amikor a földi biztonság eltakarja Istent

• Egyháztörténeti konferencia az Ortutay Elemér Görögkatolikus Központban - 380 esztendővel ezelőtt történt meg az ungvári unió

• A most és a majd feszültsége

Jó lenne ennyire Istenben bízni, ennyire alázatosan követni a szavát, engedelmeskedni elhívásának. Nem keresni emberi elismerést, és azt sem engedni, hogy eltántorítsanak Isten buzgó szolgálatából. Jó lenne, ha azzal, amim éppen van – legyen az szakmai ismeret, otthon, idő, tudás, anyagi javak –, tudnám így szolgálni az Urat, mint ez az asszony, és látni magam előtt azt az utat, amelyen járnom kell.

Szemere Judit
Forrás: TeSó blog

---

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek