Pokoli út

Mindenkinek szűksége van önkontrollra, de nagyon fontos a külső visszajelzés is. Sokszor nem ismerjük fel a hibáinkat, csak akkor, ha valaki szembesít azokkal, megesik, hogy akkor sem. Újságíróként és közíróként ezért van szükségem a szerkesztői visszajelzésekre, de már az is elegendő, ha valaki csak egyszerűen elolvassa a kész művet és véleményezi azt. Mindig érdekelt mások véleménye. Nemcsak az írásaimmal kapcsolatban. Olykor túlságosan is, mintha egy sajátos kisebbségi konfliktus kezdene kialakulni bennem, de az is lehet, hogy velem született kishitűségem igyekszik előtérbe furakodni és átvenni az uralmat az elmém fölött. És valóban, ha belegondolok mennyi lehetőséget szalasztottam el az „úgysem fog sikerülni” érzésétől vezérelve, a legkevesebb, hogy a „soha nem térhet vissza” tudata fogja két marokra a szívemet. Ott fekszem lebénítva, letaglózva, mint amikor az első ütés nem végez a szarvasmarhával, csak a földre küldi. Az állat még él, de képtelen mozogni. A rémület gyorsvonatként száguld át a testén, elméjében tudatosul, hogy közel a vég.

A vég nem mindig jelenti a végzetet, nem mindig jelent feltétlenül rosszat. Egy sikeres befejezés örömmel tölti el az embert. Egy művem befejezése még nem lesz az elégedettség szálláscsinálója, de ingatlanközvetítőnek bizton elmehet. A sikerhez az olvasón át vezet az út. Tőle függ az én jóérzésem, az író jó közérzete. A szakavatott betűfaló elmém építményének minden zugába bekukkant, minden ajtót kinyit. A falakat végig kopogtatja, nem rejt-e valamilyen sötét titkot a látszat. Nem állfalak tartják-e a felépítményt, mögöttük ürességet kendőzve el? Az önérzetes olvasó nem vesz meg akármit, nem teheti. Kispénzű, de igényességét igyekszik a legmesszemenőkig kielégíteni. S bár a befejezés ügyes ingatlanügynök, nem mindig sikerül meggyőznie a potenciális vevőt. Ilyenkor az írói véna megdagad, a vér buzogni kezd, vagy megalvad a várakozás okozta feszültségtől. Az elme finom húrjai megfeszülnek. Olykor el is pattannak, ami komoly gondot okozhat. Ok és okozat felcserélődik. Észrevétlenül csúszunk a nemkívántba. Oda csúsztam én is. A fokozat nem teremt rendet, ha lefelé irányul, mint ahogy azt a gravitáció rideg ura parancsolja minden élőnek és élettelennek.

Már nem is tudom, mikor és hogyan kezdődött. Csak akkor vettem észre, amikor már benne tapostam az ingovány közepében. Visszafordultam volna, de már a megtett utat sem ismertem fel. Valami gyerekes büszkeség miatt nem fogadtam el a felém nyújtott kezeket. Ebbe a büszkeségbe fokozatosan bizalmatlanság és gyanakvás vegyült. Idővel már úgy éreztem, éppen ezek a kezek igyekeznek lenyomni a mélybe.

Kezdtek sokasodni a problémák, a kudarc kaján Hermésze naponta többször is elküldte cinikus hírnökét, hogy széles vigyorral dobja be elmém postaládájába a Nem nyert! feliratú cédulát. Én görcsösen próbálkoztam felül emelkedni, de a helyzet kormánykereke fokozatosan csúszott ki a kezemből. Bármerre is forgattam, létezésem léghajójának orra mindig lefelé mutatott. Kiutat kerestem a kiúttalanságból. Kudarcra voltam ítélve, hiszen iránytűm mellé a felforgató Loki tett fémdarabot, hogy megbolondítsa az érzékeny műszert. A feszültség egyre nőtt, a szelepeket még én magam hegesztettem le egykor, hogy amikor a munkámból kifolyólag alámerülök a létezés vérmocskos mélységeibe, ne kerülhessen szennyeződés a létfontosságú szerkezetbe. De mégis gond lett. Elmém szürke barázdái között alvó ügynökök bújtak meg, akiket édesapám örökített rám még a kezdetek előtt. Csak idő kérdése volt, hogy a külső ellenség mikor aktiválja ezeket.

Idegesített minden és mindenki. Másokat vádoltam mindenért, önmagamért. Magamat mégsem vádolhattam, ezt egyetlen bíróság sem várja el. Visinszkij vérbíró már régen halott, s a törvényt lábbal tipró szolgái sem verik ki a beismerő vallomást bűnösből és ártatlanból egyaránt. És én ártatlan voltam. Szemrebbenés nélkül felmentettem magamat minden bűnöm alól. A legjobb ügyvédet fogadtam fel. Ha elmém cikkek, tárcák, esszék, versek, tanulmányok sokaságán át képes volt végig hurcolni a képzelet színes fonalát, nem jelenthet gondot számára olyan védbeszédet megalkotni, amellyel önmagát kell meggyőznie saját ártatlanságáról. Mert ártatlanul érkezünk a világra, csak később nevelnek belőlünk embert.

A bíró is én voltam, legalábbis úgy hittem. Loki ezt suttogta a fülembe minduntalan. Pedig naponta mondtak ítéletet fölöttem, barátok, ismerősök, idegenek, emberek, látszatok, tünemények. Lassan én is tüneménnyé váltam. Egyre többet hagytam magam mögött a valóság korhadt deszkás színpadát. Egy másik színpadot ácsoltam magamnak, egy látszat színteret. Ám Ahrimán súlyos sötét függönnyel takarta el a kínpadot, amit nekem ácsoltak nagyon is aktív ügynökeim.

Hamar megtapasztaltam, hogy milyen a másik oldal barátsága. Ahogy sorban ürültek ki a flaskák, úgy ürült ki az életem. A pokolba vezető út jószándékkel van kikövezve, de nekem csak egy poros ösvény jutott, amit a korsók habzó tartalma áztatott. Meg az önsajnálat fénytelen könnyei. A munkába álló ügynökök addig ármánykodtak, amíg az én rövidlátó ítésze száműzte a józanészt. Esztelenül botorkáltam tovább a Fangorn erdőbe vezető úton. A felvert por egyre csak kaparta torkomat. Fuldokoltam és szomjaztam, mind többször oltottam az égetőt, miközben elmém fuldokolva próbált a felszínre kerülni, hogy fülembe ordítsa: Elég! 
Magamra maradtam magammal, a rémület veszett kutyája marcangolta lényemet. Oly társak szegődtek mellém, kiket még a mazochizmus legfanatikusabb híve sem kívánna önmagának. S hol voltak már a segítő kezek? Egyszer aztán megláttam magamat a kiürült pohár fenekén. Először azt sem tudtam, hogy az idegen arc, amit látok – enyém. Az, aki lettem, akivé változtam, mint olcsó horror filmekben a farkasemberek. Ez az alkoholizmus már nem volt anonim, az enyém volt mindenestől. Minden átkozott következményével. S hová lettem én?! Hová lett az életem?! Az igazi, nem ez, ami van?! Adjátok vissza az életemet?!

A kísértések taposó-aknái közepette igyekeztem visszafelé a tévúton. Nem tudtam, milyen messze jutottam el az igazság ösvényétől, de éreztem, hogy minél előbb vissza kell találnom oda. Veszélyes út, hiszen bármikor aknára léphettem volna, ami a végemet jelentené. A kanyargó ösvény mindkét oldalán csábító hurik lejtették táncukat, hogy elkábítsák éppen csak lábadozó elmémet. Könnyűvérű erkölcsfalók hívogattak gyertyafényes bordéjekbe. Vörös képű pocakos koboldok kínálgatták üvegfalu jókedvszérumok széles választékát. S ki tudja, mi lett volna, ha nem hallom meg azt a tisztán csengő hangot? A hangot, ami erőt adott és mágnesként vonzott, vissza a valóság rideg, de kézzelfogható és szilárd világába. Egy tündér, a szeretet fénylő hírnöke, felismerte bennem az igazi énemet, aki láncra verve sínylődött csontbörtönöm alagsorában. Varázspálcája egyetlen suhintására lehullottak a láncok, s elillant a köd is, mely eddig megzavarta tisztánlátásomat.

A szégyen volt az első valódi érzés, ami visszaköltözött lelkem szobáiba. Őt a megbánás követte. S száműzött érzéseim rögtön nekiálltak, hogy a bosszú éles pengéit vagdossák legyengült lelkem testébe. Mintha nem szenvedett volna éppen eleget már így is. Ám a jóságos tündér azonnal közbe lépett, hogy a szeretet palástjával fedje el sebektől vérző testemet. S ez jobban fájt, mint a számonkérés, mert tudtam, hogy a végzetem bitóját magam kezdtem el ácsolni, s megmenekülésemet másoknak köszönhetem. De a szeretet nem a fájdalomról szól, a szeretet megment, a szeretet megóv, akár önmagunktól is. Én tudtam ezt korábban, de józan ítélőképességemet megzavarták elmém alvó ügynökei. Csak későn jöttem rá, hogy több urat szolgálnak, s híven nem engemet. 
Ma már nem futok el a valóság elől, hiszen jól tudom, nincs más létezés. A fantáziám sugallta életképeket papírra vetem, netalán képernyőre vetítem a billentyűzet varázsa által, hogy a befejezés ingatlanügynöke segítségével próbáljam értékesíteni. Ám most már nem a szórakoztatás a feladatom, küldetést bíztak rám. Minél több tévelygő lélekhez kell eljuttatnom történetemet, hogy ezzel megakadályozzam őket, hogy elkövessék azt a hibát, amibe én majdnem belepusztultam. A nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük őket, hogy kipróbálhassuk erőnket. A kudarcból is lehet tanulni, sőt kötelező. Nemcsak magunkért, mert az ember társas lény, s ha bajba kerül, mindig lesz valaki, aki a segítségére siet.

Lengyel János

 

---

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek

---