14 millió forintért árverezték el Churchill papucsát

Kalapács alá került Nagy-Britanniában Winston Churchill papucsa, amelyet kedden a becsült ár több mint kétszereséért, átszámítva 14 millió forintért árvereztek el.

Így alighanem a bársonyból készült lábbeli a világtörténelem legdrágább papucsa, és ez így is marad egy ideig. Bár ki tudja, ha esetleg megkerülne II. Ramszeszé is valahonnan, a helyzet még változhat - írja a Magyar Nemzet.

Churchill monogramos papucsa az 1950-es években készült,

kora egyik híres cipészének, Tuczeknek a műhelyében, bár esetünkben valószínűleg nem az alkotó személye viszi majd az egekbe a huszonkilenc centiméter hosszú, bőrtalpas és bőrbéléses papucsot, hanem egykori viselője, aki második miniszterelnöksége idején gyakran hordta a lila lábbelit kezeslábassal, ami azért elég extrém szett, de alighanem kényelmes lehetett, és az sem utolsó szempont, ha valaki lenyomott egy komplett világháborút.

Illetve mindjárt kettőt, de elsősorban a másodikban betöltött szerepe miatt vált világszerte közismertté. Hogy aztán, mintegy megtestesítve Pozsgay Imre örökbecsű mondását, mely szerint a hála nem politikai kategória, öt évre ellenzékben találja magát. És aztán újra miniszterelnök legyen. Fura egy szerzet a nép, annyi szent.

Ám maga Churchill is az volt, az élete kész kalandregény. Harcolt csatákban, kvázi láncdohányos volt, egyik leghíresebb mondásáról elneveztek egy remek zenekart (Blood, Sweat and Tears), ráérő idejében összehozott egy irodalmi Nobel-díjat, és bensőséges viszonyt ápolt az alkohol szinte minden megnyilvánulási formájával. Utóbbiakkal még indiai és dél-afrikai szolgálata alatt került közelebbi kapcsolatba, szigorúan egészségügyi célzattal, konkrétan a fertőző betegségek megelőzésének érdekében az ivóvizébe mindig tett egy kis whiskyt.

Ez pedig később rögzült nála, ahogy ő fogalmazott a nevével szorosan összekapcsolódott párlatról,

„kitartó szorgalommal megtanultam szeretni”.

Erre a képre a későbbiekben rátett egy lapáttal, ugyanis zseniálisan formálta az imázsát is. Nem volt szüksége marketingosztályra ahhoz, hogy a szivarozó, kezében whiskys poharat tartó, a nácikat hazavágó, a komcsikkal keménykedő férfi és államférfi képe örökre beivódjon a közönség tudatába. Bizonyos tekintetben popsztárként viselkedett, jóval a popsztárok megjelenése előtt. Nem véletlen, hogy 2002 novemberében a BBC szavazásán egymillió néző voksai alapján a száz legnagyobb brit listáján mind közül a legnagyobbnak választották. Ezzel persze valószínűleg például a drezdaiak a mai napig nem értenének egyet, de az is kétségtelen, hogy Chamberlaine papucsáért a kutya sem adna ennyi pénzt.

Néhány nappal ezelőtt volt hetvenöt esztendeje, hogy Amerikában, Missouri államban, Fultonban „Az utolsó oroszlán” elmondta híres beszédét, amelyben többek között kijelentette: „A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára.” Aztán így is lett.

A vasfüggöny persze valójában már 1945-ben, Potsdamban lezuhant, sőt az aktus szépen érlelődött Jaltában és még előtte Teheránban, de ha merészebbek vagyunk, azt is mondhatjuk, hogy már akkor, amikor az egyébként meggyőződéses antikommunista Churchill kényszerből szövetséget kötött a sátán helyett az ördöggel.

De aligha lehetett lacafacázni.

Sztálin egyébként nem hülye volt, csupán gonosz a végtelenségig, így aztán később azt is gyorsan átlátta, hogy Churchill nem véletlenül erőltette az angolszász erők balkáni offenzíváját, ameddig csak lehetett. Ennek meghiúsulásával el is dőlt, hogy Közép-Európát is megszállják az oroszok, és némi vacakolás után bevezetik a saját horrorisztikus rendszerüket. Trieszt végül szerencsésen megúszta, de a többiek velünk együtt mentek a levesbe.

A világ újrafelosztása megtörtént, és már megint nem mi osztogattunk, hanem minket fosztogattak.

A hidegháború persze mindkét oldalon tele volt lózungokkal és hepciáskodással, de közben mindenki nyugodtan söprögetett az inkább elvettnek, mint sajátnak mondható portáján. A legkeményebb példa erre el is jött hamar. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc néhány biztató szón kívül semmit sem kapott a művelt Nyugattól. Hogy minderről az akkor már visszavonult Churchill – a szavak szintjén túl – mit gondolt a papucsában, azt nem tudhatom.