Olaszország | 2020. 12. 14. – 17:01 |
I. Constantinus nevéhez fűződik a kereszténységgel szemben meghirdetett vallásbéke, a 313-as mediolanumi ediktumForrás: Radiomax

A 361 februárjában imperátorrá kikiáltott Flavius Iulianus, Nagy Konstantin utolsó életben maradt rokona az év végén, december 11-én fényes külsőségek között vonult be Konstantinápolyba, hogy formálisan is elfoglalja a császári trónt. Julianus rövid, nem egészen két esztendeig tartó uralkodása alatt megkísérelte a lehetetlent; az ősi római erények és a hagyományos államvallás felélesztését, valamint az augustusi állameszme helyreállítását. Lázas restaurációs kísérletét a régi eszmények és a pogány vallás hívei kitörő lelkesedéssel, a kizárólagos befolyásra törekvő keresztények pedig félelemmel vegyes dühvel fogadták. Az már örök titok marad, hogy mennyire sikerült volna visszaforgatnia a történelem kerekét a „hitehagyott" császárnak, ha maradt volna erre elegendő ideje.

Krisztus keresztje háttérbe szorítja a római sast

A Római Birodalom történetében az utolsó, de legnagyobb keresztényüldözés Diocletianus császár uralkodása idején (Kr.u. 284 – 305) történt. Augustusnak a köztársasági intézményeket formálisan életben tartó állammodelljét, a csaknem három évszázadon át fennálló principátust Diocletianusnak az impériumot négy nagyobb egységre felosztó bürokratikus-despotikus rendszere, a tetrarchia váltotta fel, olvasható az origo.hu oldalon.

Diocletianus a birodalom 3. század végén tetőző mély válságának egyik fő okát a kereszténység terjedésében, illetve a régi hagyományos római erények és államvallás visszaszorulásában látta, ezért rendelte el a minden korábbinál kiterjedtebb keresztényüldözést. A császár Kr.u. 305-ben önként lemondott a hatalmáról, és spalatói (ma Split, Horvátország) palotájába visszavonulva még megélte rendszerének összeomlását.

A társuralkodói között kirobbant évekig elhúzódó véres hatalmi viszályból volt nyugati alcsászára, Constantius Chlorus fia, Flavius Constatntinus került ki győztesen.

Constantinus - szemben az elődjeivel-, szimpatizált a keresztényekkel,

és azt is felismerte, hogy a birodalom egységének fenntartásához illetve megszilárdításához elengedhetetlen a belső béke megteremtése.

Ezért a keleti társuralkodójával, Licinius császárral közösen 313-ban kiadták a mediolanumi (milánói) ediktumot,

amellyel a keresztények számára is engedélyezték a szabad vallásgyakorlást. 

A császár - aki változatlanul Róma régi isteneinek áldozott-, számos további kedvezményben részesítette a keresztényeket, sőt, az ő kezdeményezésére hívták össze az egyház első nagy szinódusát, a 325-ben megtartott niceai zsinatot is.

I. Constantinus egy egységében helyreállított stabil birodalmat hagyott örökül utódainak, amikor 337-ben meghalt.

A császár halála után a fiai közül II. Constantius kaparintotta meg az imperátori bíbort, aki, hogy bebiztosítsa saját hatalmát, kíméletlenül leszámolt közeli rokonaival, köztük a féltestvérével, Flavius Constantius-szal is.
Buzgó kereszténynek tetette magát, hogy megmentse az életét

Flavius Constantius árván maradt kiskorú fiai túlélték a családon belüli vérengzést. Flavius Julianust valamint Gallust a császár Nikomédiába száműzte, ahonnan később a kappadókiai Macellumba vitette őket.

A fokozott felügyelet alatt álló ifjakból hithű keresztényt akartak faragni, ezért szigorú vallásos nevelésben részesítették őket.

Máig nem tudni pontosan, hogy a buzgó vallásos nevelés ellenére az ifjú Julianus mikor távolodott el végleg a keresztény eszméktől.

Egyes történészek szerint erre akkor kerülhetett sor, amikor II. Constantius a bátyját, Gallust 351-ben maga mellé vette caesarnak, mert ettől kezdve Julianus is szabadabban mozoghatott. Még Nikomédiában ismerkedhetett meg a neoplatoni filozófia tanaival,

351-ben pedig titokban beavattatta magát a perzsa eredetű Mithrasz-kultuszba is.

Miután a bátyjából caesar lett, Pergamonba és Epheszoszba utazott, ahol az újplatóni irányzat olyan nagynevű mestereitől tanult, mint Aesedius és Maximus.

Ezekben az években Julianus valószínűleg már csak olyan „kényszerkereszténynek" számított, aki az életét féltve gondosan eltitkolta a császári udvar előtt a hagyományos római vallás és az antik görög filozófia iránti elkötelezettségét.

A környezetére paranoiásan gyanakvó II. Constantius 354-ben váratlanul halálra ítéltette Gallust.

A bátyja kivégzése után Julianus élete is veszélybe került, ezért kolostorba vonult, ahol buzgó kereszténynek mutatta magát. Ennek ellenére csak egy hajszálon múlott az élete, mert Constantius azt fontolgatta, hogy őt is kivégezteti.

Nagy szerencséjére azonban a legmagasabb körökből akadt befolyásos patrónusa,

Flavia Eusebia, a császár feleségének személyében.

Eusebia közbenjárására és a császárné védelmét élvezve ismét szabadon mozoghatott. Ezt kihasználva 355 körül beavatta magát az eleusziszi misztériumokba, majd a híres athéni filozófiai iskolában Priszkosz, a neves neoplatoni bölcselő tanítványa lett.

Nemcsak filozófusnak, hanem hadvezérnek is kiváló volt

355-ben kiújultak a harcok az impérium keleti provinciái ellen agresszív hódító politikát folytató perzsa Szászánida Birodalommal, ezzel egyidejűleg pedig germán törzsek, a harcias alemanok valamint frankok törtek be Galliába.

A császár ezért 355 novemberében Mediolanumba (ma Milánó) rendelte Julianust, akit caesarrá nevezett ki,

és rábízta a galliai rendcsinálást. Julianus igen nagy körültekintéssel fogott hozzá a nehéz feladat végrehajtásához, bebizonyítva, hogy nem csak a filozófiában jeleskedik, hanem kiváló hadvezéri képességekkel is rendelkezik.

356 és 360 között több hadjáratot vezetett a birodalom területére betört germán törzsek ellen, és fényes győzelmek egész sorát aratva kiverte a frankokat valamint az alemanokat Galliából.

Julianus négy év alatt felszámolta az anarchiát a nyugati tartományokban,

megerősítette a határok védelmét, és békét teremtett. Julianus sikerei azonban felkeltették a keleten, II. Szápur perzsa nagykirály ellen hadakozó II. Constantius féltékenységét. A császár bizalmatlanságát csak tovább fokozta, amikor a galliai hadjárat idején, 358-ban a légiók imperátoruknak kiáltották ki Julianust.

Noha Julianus visszautasította a császári diadémot, és jelentette is az esetet Constantiusnak, a császár bizalmatlanságát nem sikerült eloszlatnia. II. Constantius keletre rendelte a Julianus parancsnoksága alatt álló légiókat azzal az ürüggyel,

hogy a perzsák elleni hadjárathoz van szüksége azokra.

Valójában a betegesen gyanakvó császár elegendő erővel rendelkezett, és csak azért vonta el a nyugati légiókat, nehogy Julianus hátba támadhassa őt. De nem Julianus lázadt fel II. Constantius ellen, hanem a parancsnokukért rajongó légiók tagadták meg a keletre menetelést.

A légiók 361 februárjában másodszor is imperátorrá kiáltották ki szeretett legátusukat, aki ekkor már elfogadta a császári bíbort.

Ezután hosszas tárgyalások kezdődtek a keleten tartózkodó császár valamint Julianus között.

II. Constantius azt követelte Julianustól, hogy mondjon le minden címéről és hatalmáról, de ennek Julianus – a bátyja sorsára gondolva-, jó okból nem tett eleget, hanem a légiói élén keletnek indult, hogy megmérkőzzön Constantius-szal.

A döntő összecsapás azonban elmaradt, mert Constantius 361 novemberében váratlanul meghalt. Julianus december 11-én a seregei élén bevonult Konstantinápolyba, ahol kitörő örömmel fogadták az új császárt.
Augustus örökébe lépve szerette volna feltámasztani a principátust

A császári teljhatalom birtokában Julianus immár nyíltan is színt vallhatott, és végre nekikezdhetett a régóta dédelgetett vallási reformelképzelései valóra váltásához. A mediolanumi ediktum kihirdetése után

a birodalomban viharos gyorsasággal terjeszkedő keresztény közösségek egyre nagyobb befolyásra tettek szert,

nem kis részben a császári udvarban lévő támogatóiknak köszönhetően.

Noha ekkor még a régi római államvallás  számított hivatalosnak, (azt csak évtizedekkel később, I. Theodosius száműzte és tiltotta be véglegesen), a keresztények mindent elkövettek a klasszikus pogány vallás és kultúra háttérbe szorításáért.

Ehhez minden támogatást meg is kaptak II. Constantiustól, aki pozitív diszkriminációban részesítette a keresztényeket, a régi, hagyományos vallás követőivel szemben. Julianus a császári bíbor birtokában hivatalosan is kinyilvánította a kereszténységtől való elfordulását.

A császár idealizálta Augustust, mert az ő uralkodását tartotta az impérium aranykorának,

ezért arra készült, hogy feléleszti a principátus államformáját.

Julianus eszménye a császár, a szenátus és a római nép egyetértésén, illetve a régi római hagyományokon valamint a klasszikus antik kultúrán alapuló államrendszer ideája volt. Elvetette a tetrarchia idején meghonosított keleti eredetű despotikus uralmi formát is.

Igyekezett helyreállítani a nagy múltú szenátus megkopott tekintélyét, leépítette a bürokráciát, szigorúan fellépett a korrupció illetve az állami hivatalok pénzért való kiárusítása ellen,

és igyekezett ismét valódi tartalommal megtölteni a régi, még a köztársaság korából fennmaradt intézményeket.

Julianus egyik legfontosabb célja azonban a görög-római istenek kultuszának helyreállítása, és a keresztény befolyás visszaszorítása volt.

Ismét fel akarta építeni a jeruzsálemi templomot, hogy megcáfolja Jézust

A császár rendeletet adott ki többek között a keresztények számára kisajátított templomok kártalanítás nélküli visszaszolgáltatásáról.

Ha a keresztények templomokat akarnak az istenüknek, építsenek neki a saját erejükből"

– hangoztatta az intézkedésén felháborodott keresztény közösségek püspökeinek tiltakozására. Julianus ismét állami támogatásban részesítette a pogány vallás papi testületeit valamint kultuszhelyeit, és csaknem fél évszázadnyi szünet után, újból felvette a pontifex maximusi, azaz a legfőbb főpapi méltóságot.

Birodalom szerte felújítatta a pogány templomokat, valamint újak építését is elrendelte.

Úgy gondolta, hogy a keresztények „primitív és együgyű" tanai nem egyeztethetők össze a hellén filozófia kifinomult tételeivel, ezért komolyan támogatta a klasszikus hellén filozófiai iskolákat, hogy tudományos alapon tegye nevetségessé a kereszténység tanait.

A császár a keresztény közösségek, elsősorban az ariánusok és az ortodoxok között fennálló igen éles teológiai jellegű ellentéteket is igyekezett felhasználni a „divid et impera" jegyében a kereszténység befolyásának visszaszorításához.

Hogy megcáfolja Jézusnak a jeruzsálemi templom végső pusztulásáról szóló próféciáját, elrendelte az első zsidó háború idején Titus légiói által lerombolt szentély újjáépítését. A falak felhúzása közben azonban az épület alatt lévő üreg beomlott, a faszerkezetek pedig leégtek,

ezért minden igyekezete ellenére sem sikerült rácáfolnia a „galileai" próféciájára.

Julianus a 2. századi „jó császárok", az Antoniusok emlékét felidézve és saját korának divatjával szembe helyezkedve Marcus Aureliuséhoz hasonló filozófus szakállt növesztett, a császári palotából pedig száműzött minden hivalkodó, bizantinikus pompát.

Julianus, aki valódi filozófus császárként gondolkodott, határozottan elutasította a diocletianusi típusú keresztényüldözést;

mivel  kizárólag csak békés eszközökkel akarta visszaszorítani a kereszténységet, hogy megalapozzon egy újfajta hellén reneszánszt.

Legyőztél, galileai!

A privilégiumaiktól megfosztott keresztény közösségek valódi Antikrisztusként tekintettek a császárra. Julianus lázas reformjainak végrehajtását azonban váratlanul keresztülhúzta a császár perzsák ellen elhatározott hadjárata.

A Szászánida Birodalom ellen indított újabb hadjáratban Julianus 363 késő tavaszára egészen a Tigrisig és az Eufráteszig nyomult előre a légiói élén, ami csak Traianus császárnak, a római történelem legsikeresebb hódítójának sikerült két és fél évszázaddal korábban.

Julianus a perzsa hadjáratban megnyerte az összes csatát, de magát a háborút már nem nyerhette meg,

mert 363. június 26-án Maranga közelében egy utóvédharc során kibontakozó csetepatéban halálosan megsebesült.

Sebesülésének, illetve halálának máig tisztázatlanok a körülményei: nem egyértelmű, hogy egy perzsa katona, vagy pedig egy keresztény merénylő végzett-e a császárral.

A hagyomány szerint a halála előtt egy maréknyi vért az ég felé szórva így kiáltott fel:

„Vicisti, Galileae!" vagyis „Legyőztél galileai!"

A császár korai halála egyszer és mindenkorra véget vetett a régi Róma feltámasztását célzó kísérleteknek. Julianus halála után alig két évtizeddel később I. Theodosius uralkodása alatt  a kereszténység vált az impérium hivatalos és egyetlen államvallásává.

Forrás


Kövessen minket a Facebook és az Instagram oldalainkon.
Iratkozzon fel a Telegram csatornánkra is.
Legyen jól informált!


Hirdetés