Kárpátalja | 2020. 12. 03. – 15:04 |

Címlapképünk illusztráció. Forrás: Internet

A 2020-as esztendőre erősen rányomta szomorú bélyegét a koronavírus-járvány. A legtöbb embernek mára már elege van a Covid-hírekből, a megszorításokból, a távoktatásból, a pandémia miatt a határon kialakult tarthatatlan helyzetből, a karanténból. Sokaknak megélhetési gondjai lettek, hisz nem tudtak visszamenni külföldi munkahelyeikre, a kereskedők is kisebb bevételre tettek szert, és bizony a gazdálkodóknak sem úgy sikerült a szezon, ahogy tervezték. Meg aztán mindannyiunknak hiányoznak a közösségek, az emberi kapcsolatok, szinte már fáj a távolszakadt családtagok hiánya. De az itthon lévőket sem igazán ölelhetjük meg, ahogy azt szoktuk máskor. És a híreket figyelve az sem biztos, hogy karácsonykor együtt ünnepelhetünk, hisz arra az időszakra szigorú karantént ígérnek…

Mégis, mi ez ahhoz képest, hogy sokan gyászolnak, mert a járvány családtag életét követelte! Vannak, akik erre azt mondják: ugyan, többségük idős ember, akik egyéb betegségben is szenvedtek. Vajon eszükbe jut, hogy édesanyákról, édesapákról, szerető nagymamákról, nagyapákról beszélnek? Akiknek elvesztése fáj a gyermeknek, az unokának! Akik még sok boldog együtt töltött évnek örvendezhettek volna…

Maszkban kell járnunk, hogy megakadályozzuk a vírus terjedését. A szakemberek nap mint nap felhívják a figyelmet, hogy ha valaki észleli magán a betegség jeleit, vonuljon önként karanténba. Szomorú, hogy sokan félvállról veszik az egészet. Merthogy szinte alig észlelik a tüneteket. Így hát titkolják, hogy ne kelljen bezárni a szolgáltató egységet, az üzletet, hogy ne essen ki a munkából, mert szükség van a keresetre… Közben megfertőz másokat, köztük olyanokat – s nem csupán idősekről van szó! –, akiknél nehezebb lefolyású a betegség…

Októberben – munkámból kifolyólag – nagyon sok eseményen voltam, akárcsak a férjem. Nem tudjuk, hol fertőződhettünk meg. A választások után a Magyarországon élő lányom jelezte elsőként (férjével hazajött szavazni), hogy észlelték a tüneteket, már jelezték a családorvosnak is, és azonnal önkéntes karanténba vonultak. Másnap már férjemmel mi is belázasodtunk, fájt minden porcikánk. Természetesen mi is otthon maradtunk, elzárkóztunk a külvilágtól. Pár nap múlva a lányunk szólt: pozitív lett a tesztje. Akkor már mi is bejelentkeztünk a családorvosnál. A teszt pozitív lett. A röntgen tüdőgyulladást mutatott, így azonnal megkezdték a kezelést itthon. Nagyon lelkiismeretes doktorunk van: mivel a környezetünkben nincs ápoló, aki beadta volna az injekciót, esténként maga jött ki hozzánk (ő már korábban átesett a betegségen). Az állapotom viszont egyre rosszabb lett, egyik este már a szaturációm (ez a szó is most került be a szótárunkba) is nagyon alacsony volt, így az orvosunk kórházba szállított. Azonnal infúzió, és tíz nap oxigénmaszk éjjel-nappal… Néha úgy éreztem, megfulladok, nem kapok elég oxigént még a gép segítségével sem… Kemény küzdelem volt… Közben aggódsz és imádkozol az otthon lábadozó párodért, meg az unokádat váró lányodért. (A férje, hála Istennek, szinte tünetmentesen átvészelte.) Tudod, ők meg miattad izgulnak. Aztán két hét múlva fellélegzünk: végre újra segítség nélkül jutok elég oxigénhez, folytathatom a lábadozást otthon. Hála mindezért elsősorban Istennek, köszönet a lelkiismeretes, odaadó orvosoknak, ápolóknak. 

Nehéz időszakon vagyunk túl, ami sok mindenre meg is tanított. Elsősorban arra, hogy erősebben kell hinni, merni kell az Úrra bízni magunkat, mert ő tudja mi a terve velünk, és nem romlást tervez, megsebez, de be is kötöz. És imameghallgató Istenünk van. A szeretteim mellett rokonok, testvérek barátok, ismerősök imádkoztak értem, s ezt a kórházi ágyon éreztem is, erőt kaptam, amikor elcsüggedtem. A bajban ismerszik meg az ember – tartja a mondás. Nos, ezúttal is meggyőződtem róla, mennyi sok jóakaratú ember vesz körül. Akik nem csupán rám gondoltak, nem csupán nekem küldtek be friss ebédet vagy vacsorát, de a férjemről is gondoskodtak, bevásároltak neki is. Hála és köszönet mindenkinek!

Nem öncélúan osztottam meg most történetünket. Remélni szeretném, hogy ez is figyelmeztet: vigyázzunk jobban egymásra! Viseljük a maszkot, tartsuk be a szükséges távolságot, ne ölelkezzünk, ne puszilkozzunk, még ha ez olykor nehéz is, ha már rég nem láttuk egymást szeretteinkkel. S a másik, amiért leírtam mindezt, hogy elmondjam: mindig van remény. S erre most, ebben a járvánnyal terhelt adventben még inkább szükségünk van. 

Kovács Erzsébet

 


  • A cikk a Kárpátinfo hetilap 24. évfolyamának 49. számában jelent meg.
  • Hetilapunkat megvásárolhatja terjesztőinknél, illetve előfizetheti a postán.
  • A Kárpátinfo hetilapot ONLINE is előfizetheti!
  • Lapunkat elolvashatja PDF formátumban is.

Kövessen minket a Facebook és az Instagram oldalainkon.
Iratkozzon fel a Telegram csatornánkra is.
Legyen jól informált!


Hirdetés