Kárpátalja | 2020. 12. 20. – 08:11 |
Egy lokálpatrióta feljegyzései - A beregszászi korzó. Lázadó ifjúság (4.) Az illusztrációt Gogola Zoltán készítette. 

Hirdetés

Cikksorozatunk korábbi részeiben arról a sajátos jelenségről írtunk, hogy a beregszászi és a környező települések ifjúsága a múlt század hatvanas éveinek közepétől kezdődően délutánonként hatalmas tömegben verődött össze a Vérke-parti város sétálóutcáján, s a vállukon hordott rádiómagnókat, rádiókat bömböltetve órákon át sétált fel s alá.

A hanghordozókból természetesen a nyugati rádióadók által közvetített slágerek szóltak. Írásainkban jeleztük azt is, hogy a kordivatnak megfelelően a fiúk és a lányok egyaránt trapéznadrágot hordtak. A szerencsésebbek pedig már akkor márkás farmerben – Super Rifle, Wrangler, Lee – feszítettek. A fiúk legtöbbje hosszú hajat viselt és sem az általuk favorizált zene, sem a szerkójuk nem az akkor kívánatos komszomolideált testesítette meg: mindezekről azt a következtetést vontuk le, hogy fiataljaink részéről ez egyfajta lázadásnak is felfogható. Ez a megállapítás igencsak elgondolkodtató annak fényében, hogy Gorbacsovnak, a Szovjetunió utolsó párttitkárának tulajdonítják azt a kijelentést, miszerint a kommunizmusnak a legnagyobb ellensége a rockzene volt.

Kortársaim a sorozatot olvasva jelezték, hogy akkoriban estefelé Kárpátalja többi városában is összeverődtek a fiatalok. Ilyen alkalmakkor ott is többnyire rock- és popzene szólt, ugyancsak hangosan. Ungvár központjában a Kulcsocska (Kljucsik) elnevezésű népszerű kávézó környékét akkoriban Maflasarokként emlegették, bizonyára azért, mert itt gyűlt össze a legtöbb bámészkodó tinédzser, illetve egyetemista.

De maradva a Vérke-parti város sétálóutcájánál, ahol, mint korábban említettük, ezeket a pihenőhelyeket Majomszigetnek nevezték. Túlságosan egysíkú lenne a kép, ha csak a rádiójukat hangosra tekerő,  korabeli frizurát és öltözéket viselő, ráérősen sétáló és beszélgető fiatalokról szólnánk. Mert bizony Beregszász kínált más programokat is. A központi Vérke-híd alatt működő Halászcsárdába be lehetett térni egy adag sült halra – volt fagyasztott hek és frissen pucolt ponty – s az itt készült halászlé kellemesen csípősnek bizonyult. Ezt az ételt akkoriban csak kevés helyen lehetett kapni egész Kárpátalján. A környező éttermekben – Fehér kő, Kárpáti, Barátság, Nyárikert – a legmenőbb fogás a vékony bélbe töltött sült kolbász, a (kupáti) volt, melyet többnyire burgonyapürével tálaltak. A Kárpáti étteremben legtöbbször cseh sört mértek, oda azért tódult a tömeg. A Nyárikertben tavasztól késő őszig cigányzene szólt. Ma már megmosolyogni való dolog, de sokan állítják, hogy a Fehér kő étterem – amely a ma is álló épület második szintjén működött – ablakai azért voltak mindig megnyitva, hogy a lent ácsingózók, akik néha száznál is többen voltak, élvezzék azt a zenét, amit éppen a zenekar játszott. Tudni kell, hogy éttermeink a hetvenes-nyolcvanas években olyan nagy népszerűségnek örvendtek, hogy az asztalfoglalást, különösen a hétvégeken, egy-két nappal korábban kellett megejteni.
Számomra üde színfolt az is, hogy a vendéglátóhelyeket, a központtól távolabbra eső Fácán, Pacsirta, Csalogány éttermeket sem a szovjet mintára – Szputnyik, Szojuz, Koszmosz, Zvezda – nevezték el. Utánanéztem, milyen előzménye volt annak, hogy a Vérke-parti városban különböző madarak nevét adják az ilyen létesítményeknek. Nos, 1943-ban már működött egy, a város tulajdonában lévő Rigófészek borozó. Hétköznapi esetnek számított, hogy Munkácsról egy nagyobb társaság leutazott a Barátság étterembe (a névválasztásnál talán ez volt az egyetlen kivétel), hogy megvacsorázzon és meghallgassa az ottani élő zenét. A zenekar repertoárjában a kordivatnak megfelelő könnyűzenei számokat találunk, többnyire magyar nyelvűeket.

Ekkoriban a magyar életérzés egyébként a városban lépten-nyomon tetten érhető. Igaz, az üzleteken nincs magyar felirat, ám a moziban magyar nyelven vetítik az akkor forgalmazott filmeket, az Az arany embert, az Egri csillagokat, Az oroszlán ugrani készül és más alkotásokat. Ki hinné, hogy már a múlt század hetvenes éveinek elején tapsolhatott a beregszászi közönség olyan nagyszerű magyarországi színészeknek, mint Kazal László, Kabos László. Az ide „leránduló” budapesti művészek népszerű kabaréjeleneteket és tréfákat adtak elő, gondosan ügyelve arra, hogy azokba még véletlenül se kerüljön bele semmiféle politikum. Ennek ellenére ezek az előadások spontán módon oly nagy lelkesedést váltottak ki a nézőkből, ami egyértelművé tette: húzhatnak közénk bármiféle vasfüggönyt, mi akkor is a magyar nemzet része vagyunk. Ezt jelezte az előadások végén hosszú perceken át zúgó taps és a kitörő éljenzés. Ezek után képzeljük el, hogy mi történt Kovács Kati, Koós János vagy a Generál együttes itteni koncertjén! Merthogy akkor főként nem idősebbek és középkorúak, hanem elsöprő többségben fiatalok ültek a nézőtéren, s a koncert végén tombolva köszönték meg a nem mindennapi, nagyszerű élményt. Aki nem szokott hozzá ehhez a fergeteges tetszésnyilvánításhoz, az bizony egyfajta lázadásként élte meg az eseményt. De hát, mint mondottuk, a fiatalságnak az a dolga, hogy lázadjon.

(Folytatjuk)

Kovács Elemér

 


  • A cikk a Kárpátinfo hetilap 24. évfolyamának 51. számában jelent meg.
  • Hetilapunkat megvásárolhatja terjesztőinknél, illetve előfizetheti a postán.
  • A Kárpátinfo hetilapot ONLINE is előfizetheti!
  • Lapunkat elolvashatja PDF formátumban is.

Kövessen minket a Facebook és az Instagram oldalainkon.
Iratkozzon fel a Telegram csatornánkra is.
Legyen jól informált!


Hirdetés