Kárpátinfo.net


Beszélgetés Tóthné Balkánszki Mária lelkésznővel: Isten jót tervezett az életünk felől
Beszélgetés Tóthné Balkánszki Mária lelkésznővel: Isten jót tervezett az életünk felől


A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Úgy tartják, hogy a parókia falai üvegből vannak. Ez azt jelenti, hogy a lelkészcsalád élete az egész közösség előtt zajlik. Ami nem mindig egyszerű. Ám aki ezt a nem könnyű, de igencsak nemes hivatást választja, pontosabban, aki meghallja és elfogadja Isten elhívását, annak ezt is fel kell vállalni. 

Tóthné Balkánszki Mária Isten elhívásának eleget téve választotta a lelkészi hivatást, s anyaországiként – férjét, a kárpátaljai születésű Tóth Lászlót követve – a kisebbségi sorsot is. Immáron két évtizede éli annak minden örömét, megpróbáltatásait, kihívásait. Ám hittel vallja: Isten itt is a tenyerén hordozza. Ezúttal vele beszélgetünk elhívásról, lelkészi szolgálatról, családról, gyülekezetről, megmaradásról, feladatokról, reményről…

– Beszélgetésünk elején menjünk vissza egy kicsit az időben, gyermek- és ifjúkorára. Volt-e családi kötődése az egyházhoz? Hogyan került közel Istenhez? 

– Ez egy hosszú út. Vásárosnaményban születtem egy egyszerű családban, ott jártam iskolába, ott érettségiztem. Akkor volt a rendszerváltás, akkor kezdtek a fiatalok hitéletével is foglalkozni. Érdekes, hogy amikor a helyi lelkésznő, akit hellyel-közzel ismertünk, bejött hozzánk, és megkérdezte, ki szeretne hittanra járni, én rögtön jelentkeztem. Gyermekkoromból egyébként nagyon kevés emlékem van arról, hogy bármi kötődésem is lett volna az egyházhoz. Vásárosnaményban nem jártunk templomba, viszont amikor anyai nagyszüleimnél voltunk látogatóba Ófehértón, akkor elmentünk istentiszteletre. Nagyapám presbiter volt ott. Gyermekistentiszteleti foszlányaim is vannak. Ám nagyszüleim korán meghaltak, így ezek az istentiszteleti alkalmak elmaradtak. Aztán tízéves lehettem, amikor Jándon, apai nagyszüleimnél egy temetésen voltunk. Itt – bár akkor ez ritka volt – ismét egy lelkésznőt hallottam szolgálni, majd később nála is konfirmáltam. Akkor gyermekfejjel arra gondoltam, hogy talán én is lehetnék egyszer majd lelkész. De ennek semmi alapja nem volt, hisz megtérésemig – bár természetes volt, hogy van Isten és imádkozni kell, és a magam módján imádkoztam is – ilyen dolgokról nem beszéltünk. Ha valami gond volt – és az akadt, hisz édesapám elég fiatalon megbetegedett és leszázalékolták, nem voltunk gazdagok –, édesanyám mindig azt mondta, hogy majd Isten megsegít. Így bennem akkor csak ennyi maradt meg, hogy van egy Isten, aki szeret bennünket és megsegít. Tehát a gimnáziumban ilyen alapokkal mondtam igent a hittanórákra. Nyáron aztán Vaján részt vettünk egy ifjúsági konferencián – később évekig visszajártunk ide –, amely meghatározó volt életemre. Ott tértem meg, ott csodálkoztam rá, hogy én is bűnös ember vagyok, nekem is szükségem van a Megváltóra. Onnantól kezdve természetes volt a templomba járás, az ifjúsági órákon való részvétel, a környéken mindenhová elbicikliztünk az evangelizációs alkalmakra, ifjúsági találkozókra. Egy fantasztikus csoport kovácsolódott össze, egyébként többen is lelkészek lettünk ebből a csoportból. 

Beszélgetés Tóthné Balkánszki Mária lelkésznővel: Isten jót tervezett az életünk felől
Beszélgetés Tóthné Balkánszki Mária lelkésznővel: Isten jót tervezett az életünk felől

– Hogy emlékszik vissza, hogy tapasztalta, mennyire hatottak ezek a fiatalok az addig templomba nem járó szüleik életére?

– Nagyon sok szülő elkísérte gyermekeit a templomba, amikor szerepeltünk. Bár fiatal korában édesanyám is járt istentiszteletekre – presbitergyerekként kellett is –, de amikor férjhez ment és városba kerültek, itt valahogy az nem volt szokás. Meg sok munkahelyen abban az időben ezt nem is igazán nézték jó szemmel. De a gyerekek visszavezették őket a templomba. Számukra is kinyílt a keresztyén élet, meggyőződtek róla, hogy Isten szeret, s nekik is szükségük van a Megváltóra.   

– Balkánszki Máriában mikor született meg a döntés, hogy lelkész lesz?

– Mint említettem, a remény lehetősége – vagy az óhaj – már a lelkésznőkkel való komolyabb találkozáskor felcsillant bennem. Ami a hittanórákon, az ifis csoportban, a vajai alkalmakkor egyre erősödött. A lelkésznők mellett az ifjúsági vezetőnk, Judit, Füle Lajos lánya – aki sajnos nemrég meghalt – volt rám nagy hatással. Az ő lelkülete példa volt számomra s a fiatalok számára. Először hitoktatónak vagy pedagógusnak készültem, korábban még az orvosi hivatás is csábítgatott. Érettségi előtt éreztem meg, hogy a jövőmet, az életemet Istenre kell bízni. S olyan csoda volt – bár addig nem tapasztaltuk, hogy tanáraink keresztyének lennének –, amikor az egyik pedagógus egy újsággal a kezében jött be az érettségiző osztályunkba, s felolvasta belőle, hogy Nagykállóban egyéves hitoktató képzésre van lehetőség. Számomra ez akkor már olyan természetes volt, hogy jelentkezem. És ott, a képzés alatt azt éreztem, hogy az Isten többet akar, többet vár el tőlem. Mintha emlékeztetett volna rá, hogy én már tízéves koromban megfogalmaztam magamban: miért ne lehetnék egyszer majd én is lelkész… És jelentkeztem Debrecenbe a teológiára. 

– Milyen elhatározással indult ezen a pályán és mennyire sikerült eszerint élni, szolgálni? 

– Mi másként nőttünk fel, mint a mai fiatalok, akik jelen vannak a gyülekezet életében. Mi akkor egyszerűen belecsöppentünk egy olyan közegbe, ami igazából idegen volt számunkra. Az Isten szeretetéről tudtunk ugyan, de szinte semmilyen bibliaismeretünk nem volt. Azt mi lényegében a teológián sajátítottuk el. S ott ismertük meg a sokoldalú szolgálati lehetőségeket is. Én mindig úgy éreztem, hogy gyülekezetbe szeretnék menni, így fakultáción gyakorlati teológiát tanultam, erre a szolgálatra készültem. Bár amikor elvégeztem a teológiát, két évig esküdtfelügyelőként az intézményben maradtam ifjúsági lelkészként, ez volt a gyakorlati évem. Számomra ez akkor egy nagyszerű lehetőség volt, hisz egyedülálló nőként nem igazán szerettem volna egy parókián élni. 

Beszélgetés Tóthné Balkánszki Mária lelkésznővel: Isten jót tervezett az életünk felől
Beszélgetés Tóthné Balkánszki Mária lelkésznővel: Isten jót tervezett az életünk felől

– Semmi sem történik véletlenül – így ismerkedhetett meg a férjével…

Valóban, Istennek különös vezetése volt ez, hogy bent maradtam a teológián. A leendő férjem akkor felvételizett, s én is benne voltam a felvételiztető bizottságban. Ő addig már elvégezte a Munkácsi Tanítóképzőt és Beregrákoson tanított is. Arra emlékszem, hogy mennyire megfogott az egyszerűsége, a hite, az alázata. Kevés olyan fiút ismertem addig, aki ilyen kedves ember volt. Énekelt, gitározott, segítőkész volt. Erről akkor győződtem meg igazán, amikor pásztoroltam őket, különböző alkalmakat szerveztünk, énekkarban énekeltünk együtt, közös kiszállásokon voltunk a fiatalokkal. Egyre jobban megismertük, megkedveltük és megszerettük egymást. Aztán egy évet Mezőtúron töltöttem hitoktatóként és vallástanárként, majd összeházasodtunk. Ekkor helyeztek ki Hajdúböszörménybe a Kálvin téri gyülekezetbe segédlelkésznek. Két évig éltünk ott, a férjem pedig onnan járt be Debrecenbe a teológiára.  

– Hogy fogadta, hogy a férje haza fog jönni Kárpátaljára?

– Ez nem ért váratlanul, hisz ő úgy jött ki tanulni, hogy tudta, haza fog jönni. Számomra viszont ez nem volt először könnyű, voltak harcaim. De amikor már többször jártunk ide, férjem szüleihez, megismertem az itteni embereket, megszerettem őket. Közben a vidéket is megszoktam, meg akkor még egy bizonyos kalandszellem is volt bennem, a határátkeléseket, a stoppolásokat is jobban bírtam. Ma már nem biztos, hogy ezt bevállalnám. A lényeg, Kárpátaljára jöttünk, hisz Tóth Lászlót várták itt. Gulácsy Lajos határozottan őt kérte Munkácsra. Nekem egyébként természetes volt, hogy a férjemmel tartok. 

– Hogy teltek a munkácsi évek?

– Számomra egy nagyon szép négy év következett. Nagyon sokat tanultunk Gulácsy püspök úrtól. Aránylag a körülményeink is megfelelőek voltak, meg nem is voltak nagy igényeink. Egy szoba-konyhás kis parókiánk volt, amit szépen felújítottunk – ebben nagyon sokat segítettek a hajdúböszörményiek, akik már ott is felkaroltak bennünket. Nagyon szerettem Munkácson élni. Addig is városban laktam, tanultam szolgáltam, tetszett, hogy minden elérhető volt, kulturális és kereskedelmi központok... Amit nehezen szoktam meg, hogy nagyon forgalmas helyen éltünk – a parókia a város zajos központjában, a piac közelében van. Ez leginkább akkor jött elő, amikor megszületett az első gyermekünk: ő egyszerűen nem tudott aludni. Lényegében öthónapos korában aludt először igazán jól és hosszan egyhuzamban, amikor Nagyberegre költöztünk. Egyébként tényleg nagyon szerettem Munkácsot. Volt egy nagyon jó kis bibliakörünk, barátokat szereztünk, és az is sokat segített nekem, hogy az ottani gyermekotthonban szolgálhattam. Nekem még nem volt gyerekem – mi hat évet vártunk Leventére –, nekik meg anyukájuk nem volt. Így nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Nehéz is volt otthagyni őket, meg a gyülekezetet is. 

– Miért jöttek el?

– Áthelyeztek bennünket. Eredetileg egy évre, de tudtuk, hogy ez több lesz. Akkor volt az egyházszakadás, a beregi gyülekezetben és a líceumban is káosz volt, amit egy év alatt nem lehet rendezni, meg nem lehet ilyen rövid időre bekapcsolódni egy gyülekezet életébe, s aztán otthagyni. Számomra, újdonsült anyaként nem volt könnyű az az időszak. Lényegében egy üres parókiára érkeztünk, egy meghasonlott gyülekezetbe, egy gondokkal küszködő líceumba. A férjem alig volt otthon, úgy éreztem, magamra maradtam a pici gyerekkel. De aztán szép lassan megbarátkoztam az új helyzettel, végül azt is megéreztük, hogy szeretettel fogadtak bennünket, és tudtuk, ez Isten akarata. És olyan sok csodát megtapasztaltam, megéltem, ami mindig könnyebbé tette, hogy ezt az utat választottam, hogy igent mondtam Kárpátaljára. Bár mindig tudtam, hogy vándorútra hívattattam. Mielőtt a teológiára kerültem, a nagykállói tanulmányaim során találkoztam először kárpátaljai fiatalokkal. A teológián pedig kárpátaljai lányokkal kerültem egy szobába. Ők aztán már az első évben elhoztak ide, megmutatták ezt a vidéket, s azután is többször jártam itt táborban, legációban. Sokat voltam Erdélyben is, Kolozsváron cserediákként is. Akkor úgy rácsodálkoztam, hogy a határ után megteszünk száz kilométert, s még mindig magyarok élnek… Valahogy már akkor úgy éreztem, hogy Isten azért mutatta ezt meg, mert valami ilyen utat szán nekem. Egyszer, amikor Spurgeont olvastam, a következő Ige volt kijelölve aznapra: „Ezt mondja az Úr, az Isten: Igen, elküldtem őket messzire, a népek közé, szétszórtam őket idegen országokba, s rövid időre én lettem számukra a szentély azon a földön, ahová mentek” (Ezékiel 11,16). A magyarázatban pedig ez állt: „Fogadd ezt az ígéretet, vésd a szívedbe, Testvérem, aki vándorútra hívattattál”. És visszanézve, bizony folyton vándorlok, a két ország között is, hisz magyar állampolgárként ott kaptam a kezeléseket, a gyerekek magántanulóként ott is tanultak… A szüleim egyre idősebbek, betegek, őket is segíteni kell, gyakran látogatom őket… Ez a vándorút már szinte életformává vált. Ha Isten ezt adta, akkor el kell fogadni és meg kell tanulni ehhez is pozitívan hozzáállni. 

Beszélgetés Tóthné Balkánszki Mária lelkésznővel: Isten jót tervezett az életünk felől
Beszélgetés Tóthné Balkánszki Mária lelkésznővel: Isten jót tervezett az életünk felől

– Nagybereg egy újabb helyszín, új gyülekezet, pici gyerek… Lelkészként hogy tudott szolgálatba állni?

– A szolgálat a kezdetektől fogva jelen volt az életemben. Amikor ide kerültünk, nem volt hitoktató. A napi rutint úgy igyekeztem kialakítani, hogy a pár hónapos gyerek akkor aludjon, mikor hittanórát tartok. Később magammal vittem a gyülekezeti terembe. Akkor még édesanyám is el tudott jönni, ha csendesnapot, vagy egyéb gyülekezeti alkalmat szerveztünk, esetleg konferenciára kellett menni. És besegített a munkácsi barátnőm is, aki a később született Vera lányunk keresztanyja lett. Nehezebb volt, amikor egészségügyi problémák adódtak – kétszer is volt méhen kívüli terhességem, magzatot veszítettem el, gerinc- és veseproblémák adódtak... Ezért nem mindig tudtam minden szolgálatot elvállalni. Amikor végre megszületett a kislányunk, akkor úgy éreztem, hogy el kell fogadnom az intést: mindennek rendelt ideje van. S hogy az anyai szerepemet meg tudjam élni – mert Isten ezt is elvárja tőlünk –, kértem a gyülekezetet, oldják meg a hitoktatás kérdését. És Isten adott a gyülekezetbe munkásokat, lettek gyerekmunkásaink, segédlelkészt is kirendelt. A GYES harmadik évében persze már bekapcsolódtam a konfirmandusok felkészítésébe. S azóta is ott vagyok a gyermek- és ifjúsági szolgálatokban, a gyülekezet életében.

– Lelkészként, lelkészfeleségként is helyt kell állnia… 

– Úgy érzem, mi ezt tudatosan próbáltuk megélni. A gyülekezet vezető lelkésze a férjem. A presbitériummal ők hozzák a döntéseket. Természetesen én sem maradok ki ezekből, de nem akarok kettészakadni. Meg kell találni lelkésznőként, lelkészfeleségként és anyaként is a rendelt időt, a rendelt szolgálatokat. Ezt utólag tanultam meg. Hisz nem mehet a család, a gyereknevelés kárára, hogy én mindent akarok csinálni. Ehhez kellett egy tudatos döntés, mert volt, amikor úgy éreztem, összeomlok, nem tudok mindenütt százszázalékosan megfelelni. És ez nem jó a családnak sem, de a gyülekezetnek sem. Az első gyerek után nem hoztam meg ezt a döntést, és bizony sok konfliktus adódott. A második gyerek után tudatosan elfogadtam, hogy a rendelt idő nekünk is szól. Isten egyébként ebben is tud bölcsen vezetni. Most úgy érzem, sem a család, sem a gyülekezet nem sérült ettől a döntéstől, sőt, mindenkinek az előnyére vált. Egyébként úgy érzem, hogy a lelkészgyerekek éppen amiatt sérülnek, ha nem hozzuk meg ezt a tudatos döntést. Őket is ránk bízta Isten. Mindkét gyerekünket ajándékba kaptuk, hisz orvosilag erre semmi biztosíték nem volt. S az nem lehet, hogy ha Isten megajándékoz bennünket, akkor azzal az ajándékkal nem törődünk. Fel kellett őket nevelni, jóra, szépre, emberségre tanítani, meg kellett ismertetni velük az igaz értékeket, azok megbecsülésére nevelni, hogy majd megállják helyüket az életben.

– Most már több szolgálatot vállal, és emellett tanul is…

– Nagy vágyam volt már régóta, hogy mentálhigiénét tanuljak. A lelkigondozás mindig is része volt az életemnek. Emlékszem, fiatalként is valahogy megtaláltak az osztálytársak, aztán a teológusok is megkerestek, ha valami nehézségük adódott, vagy csak egyszerűen beszélgetni szerettek volna. Én meg jó hallgatóságnak bizonyultam… De mindig szerettem volna ezirányú ismeretekre szert tenni. A gyerekek mellett úgy éreztem, ez nem menne. Akkor nekik kellett segítenem a tanulásban. Most viszont, hogy a nagyobbik már egyetemista, a kicsi önállóan is tud tanulni, meg fölöttem is múlnak az évek, úgy éreztem, most bele kell vágnom. Azért is, mert annyira megváltozott a világ, én pedig nem tanultam hozzá, s most utol kell érni magam, hogy az új kihívásoknak megfelelően tudjak segíteni. 

– Lelkésznőként mennyire más a szolgálat? A gyülekezet elfogadta a palástos nőt? 

– Ebből soha nem volt problémám. Mert ugye nekem azelőtt lelkésznők voltak az életemben. Amikor teológus lettem, akkor találkoztam egyáltalán azzal, hogy ez valakinek problémát jelent, s akkor találkoztam azokkal a bibliai helyzetekkel is, amelyekre ők hivatkoznak. Voltak harcaim, de az Ige, amit Istentől kaptam, bátorított. „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett” (ApCsel 20, 28). Én ezt az Igét kaptam az elhívásomkor. És ha engem, a nőt hívott el Isten erre a szolgálatra, vezetett, erősített a teológián, ha Ő küldött, s ide vezetett Kárpátaljára, itt helyezett egy gyülekezetbe – soha nem éreztem, hogy nekem itt nincs helyem. Sem a magyarországi gyülekezetekben, ahol szolgáltam, sem Munkácson, és Nagyberegen sem volt soha gond abból, hogy nőként állok a szószékre. Amikor rövid időre Kárpátalján elvették a nőktől a palástot, az itteni gyülekezet akkor sem kért más helyettesítőt, ha a férjem nem tudott szolgálni, engem hívtak. Tehát én soha nem éreztem ennek hátrányát.
Úgy tartják, a parókia falai üvegből vannak, oda mindenki belát, meg egyébként is, oda bárki bármikor bemehet. 

– Nem megterhelő ez?

– Eleinte nehéz volt megszokni, hogy amikor épp elaludt a gyerek, akkor a csengőszó felébresztette… De ez nagyon hamar elmúlt. Én úgy élem meg, hogy egy nagy család részei vagyunk, és a gyerekek is részesei ennek a nagycsaládnak. A gyerekek előtt sem takargattam soha, ha valami miatt bosszankodtam, ha nehézségeink voltak, hisz az élet erről is szól. Azt próbáltam inkább megmutatni nekik, hogyan kell megoldani a problémákat. A nő-férfi szerepek nálunk nem különülnek el élesen. Meggyőződésem, hogy csak úgy lehet harmonikus családi életet élni, ha adott helyzetben be tudok állni a másik feladatkörébe, és fordítva. Most, hogy a férjemet esperesnek választották, állandó készenléti állapotban vagyok, ha más elfoglaltsága miatt be kell helyette ugrani egy-egy szolgálatban. De ha úgy adódik, ő is, meg most már a gyerekek is, szívesen ténykednek a konyhában. Nem mondom, hogy a mi családunk tökéletes, de arra törekszünk, hogy minden és mindenki a helyén legyen, hogy jól érezze mindenki magát ebben a családban.

– Lelkészként mit tart legfontosabb feladatának?

– A lelkek mentését. Ezért lettem lekész. Hogy hirdessem az örömhírt, az evangéliumot, hogy hirdessem: mindenkinek van lehetősége a bűnbánatra, a bűnbocsánatra, az örök életre. Hogy mindenkinek megváltója az Úr Jézus Krisztus. Ez az első és legfontosabb szolgálat: Krisztusról bizonyságot tenni, Krisztushoz vezetni az embereket. És természetesen pásztorolni, vezetni a gyülekezetet, a Biblia fényében utat, értékeket mutatni és adni, Isten szavát hirdetni, ott lenni közöttük, együtt megélni velük az örömöt, a bánatot. A különböző élethelyzetekben megfelelő helyen állni és megfelelő válaszokat adni az ő kérdéseikre. 

– Hogyan látja most a kárpátaljai magyarság, a reformátusság helyzetét, jövőjét, milyen jövőért imádkozik?

– Nőként talán annyiban különbözünk a férfiaktól, hogy mi többet aggódunk. Pedig meg kellene tanulnunk, hogy elég minden napnak a maga baja. Meg kell tanulnunk és meg kell tanítanunk hittel mondani: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Én most a Covid, meg a háború idején jöttem rá igazán, mennyire jobb ez a hozzáállás, mint állandóan aggódni. Isten saját életemen keresztül megmutatta, hogy hiába tervezek, hiába álmodozom, minden az Ő kezében van. Minden másképp alakult az életemben, mint azt én valamikor elterveztem. De mindig ott volt az Isten… Ha emberileg nézem a jövőt, azt nem látom ideálisnak. Ha azt nézem, hogy a gyermekalkalmakról hiányoznak a fiatalok – a háború kitörése óta több mint száz gyerek ment el tőlünk –, okom lenne az elkeseredésre. Ha azt nézem, milyen nehéz most a magyarságnak, s egyre nehezebb – akkor is kesereghetnék. De hálára indít az, hogy mindenkor velünk az Isten. Ő tudja a jövőnket, s Ő jót tervezett nekünk. Nekünk egy feladatunk van: hűségesnek maradni. Isten nem azt ígérte, hogy beteljesíti minden vágyunkat, hanem hogy reménységet ad minden helyzetben, amelyet az élet elénk hoz. Isten jó. Jó Atya. Jót tervezett az életünk felől. A javunkat akarja. Reményteljes jövőt szán nekünk. Olyat, amiért érdemes élni, küzdeni, ha kell. „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jer 29, 11) 

Marton Erzsébet


 


Iratkozz fel a Kárpátinfo.net csatornáira: Facebook, Instagram, Twitter, Telegram, Google Hírek