Kárpátinfo hetilap




„Szabadíts meg engemet a vérontástól, oh, Isten, szabadításomnak Istene! Hogy harsogja nyelvem a te igazságodat, Uram, nyisd meg az én ajakimat, hogy hirdesse szájam a te dicséretedet. Mert nem kívánsz te véres áldozatot, hogy adnék azt, égőáldozatban sem gyönyörködöl. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet, oh, Isten, nem veted te meg.” (Zsolt 51,16–19)

Valamikor fizetni kell a bűnért. Az ószövetségi embernek áldozatot kellett bemutatnia Isten előtt, így kérvén bűneinek bocsánatát. Az áldozat bemutatása szigorú szabályokhoz volt kötve. Az Úr Jézus életét áldozta fel a kereszten a bűnös emberért, értünk. Az Ő áldozata örökre eltörölte a kötelező véres áldozást. 

A legnagyobb örömöt az jelenti Istennek, ha bűnbánó szívvel közeledik hozzá az ember. Nem kíván más áldozatot tőlünk. Szeressünk, legyünk aktív bizonyságtevő emberré. Mondjuk el, hogy mily nagy dolgot tett velünk az Úr! Mutassuk be az embereknek Istent, mint szerető édes Atyánkat, mutassuk be az embereknek az Ő szeretetét, hirdesse nyelvünk az Ő dicséretét!

Hogyan? Közeledjünk az emberekhez, a magányosokhoz, a szenvedőkhöz, az elfelejtettekhez. Van, akinek elég egy kedves mosoly vagy egy biztató kézfogás, vagy egy levél annak, akivel már régen nem találkoztunk, egy telefonhívás, egy látogatás. Vedd észre a hiányt, a szükséget! Légy Isten kinyújtott, segítő keze. Minden ember igényli, hogy valaki odafigyeljen rá, hogy törődjenek vele.

Te most éppen szenvedsz, bánatod van, sebeket kaptál? Ne vonulj be az önsajnálat börtönébe, ne verd magadat bilincsbe a keserűségeddel – menj, most, ilyen állapotban, nyisd meg a szád és beszélj! Mondd el, hogy gyászolsz, szenvedsz, de reménységed van az Úrban! Mutasd be Istent a te életeddel! Nincs szükség csodákra, látványosságokra – apró lépésekkel, kicsiny tettekkel emberszíveket menthetsz. Egy gyertya fénye gyenge, de a sötét szobában elég arra, hogy irányt adjon, hogy megtörje a sötétséget, hogy utat mutasson. Tedd meg a magad kis lépéseit, legyen kedves áldozat ez az Úr előtt! Meglátod, ez téged is vigasztalni, erősíteni, gazdagítani fog.

Senki nem áldozott értem annyit, mint Te, én Megváltóm. Köszönöm, hogy bűneimtől szabaddá tettél. Segíts, hogy az életem kicsiny fényével, szeretetem apró lépéseivel menteni tudjam az embereket. Hirdetem a Te dicséretedet.
„Szedd tömlődbe könnyeimet! Avagy nem tudod-é azoknak számát?” (Zsolt 56, 9)

„Miért sírsz? Ne sírj, te már nagylány vagy!” „Fiúnak nem illik sírni, csak a nők sírnak!” Ilyen és hasonló szólamokkal ámítjuk embertársainkat. Pedig mindenki sír. Sír a fiú, a leány, a férfi, a nő, a fiatal, az öreg, a szegény; sír a király.

Dávid király is sírt, mert fogolyként megalázott volt, mert fájtak a bűnei, mert a saját gyermeke ellene támadt, mert gyászolt, mert szenvedett. Dávid Isten előtt sírt: kért, panaszolt, enyhülést keresett, bocsánatra várt. Mindezt nem tudta a felesége, nem tudták katonái, nem tudta a fia, nem tudták a szolgái, mert ő titkon sírt. De bizalma volt Istenhez. Dávid király panaszos sírása nem férfi gyengeség volt. Az Istenben bízó lélek könyörög, könnyek között rimánkodik Isten előtt: „Könyörülj rajtam, Istenem...” Dávid tudta, hogy Istennek elsírhatja fájdalmát, ismerte Isten szeretetét. Tudta, hogy Istennek mindenkor sírhat.

Az 56. zsoltár, Dávid imádsága egy esedező imádság. Elmondja Istennek azt, ami fáj; már nem bírja egyedül, megosztja fájdalmát és félelmét. Mert Dávid félt. Mégis, e rövid imában háromszor mondja ki, hogy „nem félek.” Miért? Mert amikor Dávid azt mondja, hogy „nem félek”, akkor önmagát erősíti a hitben. „Mikor félnem kellene, én bízom Benned. Velem van az Isten. Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nekem.” Bizalmának csúcsa, amikor az Istent arra kéri, hogy „szedd tömlődbe könnyeimet”. Vajon mi ennek az értelme? Az, hogy ha az Úr összegyűjti a könnyeket, akkor azokat számon is tartja, emlékezni fog rá. És Isten emlékezett ezekre a könnyekre.

Dávid tudta, hitte, hogy Isten nem engedi, hogy sokáig szenvedjen. Megelégeli az üldözést, félreállítja a gonosz embereket, mert Ő szerető Isten, és neki nem mindegy, hogy aki Hozzá fordul bűnbánattal, sebekkel, szégyennel, gyásszal, betegséggel, az az ember meddig fog még sírni.

Szoktál-e sírni? Kinek sírsz? Sírtál-e már Isten előtt? Miért szoktál sírni? Mert mérges vagy, nem teljesült a kívánságod, vesztes vagy, sebzett, elhagyott, kifosztott, magányos, beteg? Sírj, de ne magadnak, ne sirasd magadat!

Isten előtt sírj, mint a gyermek anyjának, bizalommal sírj. Panaszkodj, mondd ki név szerint, mi fáj, mi bánt! Aki valamiért sír, az szenved. Istennek nem célja az ember szenvedtetése. Márpedig aki sír, az szenved. Az Úr abban gyönyörködik, ha felszabadult, örömteli szívvel tudjuk Őt imádni, magasztalni.

Bizalommal, sírva jövök eléd, Atyám, Istenem. Könyörülj meg rajtam, halld meg imám és lásd meg könnyeimet, szenvedésemet! Tégy szabaddá engem és én dicsérem a Te szent nevedet! Ámen.

(Morzsák 1., 2013, második kiadás)

Dr. Tapolyainé Bartha Gizella