Kárpátalja | 2021. 03. 28. – 07:07 |
Az illusztrációt Gogola Zoltán készítette.

A következő héten már április havába lépünk. Ennek rögtön a legelején egy jeles napot találunk, amelyet a népnyelv bolondok napjaként tart számon. Mi egy kicsit más megközelítésben ezzel az írással emlékezünk meg e jeles napról.

Egy közösség megtartó, óvó erejét talán az jelzi a leginkább, hogy miként bánik legelesettebb tagjaival. Itt, Kárpátalján igen sokan személyesen megtapasztalták, hogy a hagyományos faluközösségben vagy a kisvárosi közegben az enyhén értelmi fogyatékosok megtalálták a maguk helyét, szerepét. A közösség tagjai a legtöbb esetben nem engedték, nem engedik meg, hogy a falu bolondja a gúnyolódások, viccelődések állandó céltáblája legyen. Mindig akad olyan jóérzésű ember, aki leállította, leállítja az ilyen jellegű kezdeményezéseket.

Vajon ki ne emlékezne arra – a meglehet kényszer szülte mondásra –, hogy nem is igazi község az, amelyiknek nincs bolondja. A népmesékben gyakran feltűnik a mindenkori király ugyancsak bölcs bolondjának az alakja.

A beregszásziak lelki szemei előtt bizonyára néha feltűnik a bolond Sanyi senkivel össze nem téveszthető alakja, jellegzetes mozgása. Akinek a szavait ugyan kevesen értették, ám ennek ellenére meglepően sokoldalú volt. Hogy házunk tájáról hozzuk az első példát: több hónapon át terjesztette a lapunkat – méghozzá sikeresen – meglehetősen nagy ismeretségi körében. Ki hinné, hogy Sanyinak útlevele is volt. Valaki mesélte, hogy összefutott vele az egyik Budapestre tartó vonaton. Megtudta tőle, hogy barátunk a magyar fővárosba ügyeket megy intézni. S hogy mindez nem tudható le egyetlen vállrándítással, azt egy másik eset jól jelzi. Több szemtanú is állítja, hogy Sanyi mentette meg annak az idősebb korú férfinak az életét, aki egy este az utcán lett rosszul. A sötétben véletlenül ő talált rá, nem habozott, hanem felzörgette a közeli ház lakóit, akik gyorsan mentőt hívtak.

Szülőfalum Józsija, akit egyesek Tacskónak is hívtak, messze nem volt ilyen sokoldalú. Most, hogy leírtam a nevét, eszembe jut rég tovatűnt gyermekkorom. A szőlőhegyre vezető úton Józsi, a falu bolondja jön felém derűs arccal, s parolára nyújtja puha kezét.

– Szép időnk van ma, Józsi!

Az örökké gumicsizmában járó Józsi bólogat. Egymás mellé teszi két mutatóujját, feje magasságába emeli, s hosszan ejti ki a szót:

– Húsz fok!

Most valóban szép tavaszi idő van, de Józsi farkasordító hidegben is így válaszolna. Mert ő csak ennyit tud mondani. A mi kicsiny falunkban tehát a falu bolondjának csupán ennyi szerep jutott: ha kérdezték, készségesen megmondta, hány fok van.

Viszont példamutató, ahogy a beregardóiak – különösen a hegyi brigád tagjai, akik között napjai jelentős részét töltötte – milyen emberségesen bántak vele. Be kell látnom, a mi Józsinknál sokkal okosabb volt Bandi, az egyik tőlünk nem túlságosan távol eső falu bolondja. Ahányszor felszállt a vonatra – s ezt pedig sűrűn megtette –, nagy komolyan megállt a vasúti kocsi előterében, ahogy errefelé mondták, a fojéban, és a fölötte lévő hangszóró géphangja után mindig bemondta a soron következő állomás nevét. A hangszóróból jövő ukrán géphang után magyarul. Íme a hallható kétnyelvűség…

Gyuszi, aki valószínűleg asztmás volt, mert nehezen szuszogott, még Bandin is túltett. S nem csupán abban, hogy utazni ő is nagyon szeretett. Mivel egy olyan településen élt, amely távol esett a járási központtól, falubelijei rábízták kisebb ügyes-bajos dolgaik intézését. Igen, a bolondra. A szinte sohasem működő telefon helyett Gyuszi jelentette be a városi irodán falubelijeinek a palackos gázra való igényét, kiváltotta a patikában a gyógyszert. De ez még semmi. Olyan gyógyszereket is be tudott szerezni, amelyekhez akkoriban csak illegálisan lehetett hozzájutni. Különálló, virágzó üzletág volt ez akkoriban, a feketézők teljesen a bizalmukba fogadták Gyuszit. Beszélni ő sem tudott, tintaceruzát és egy szürke noteszt hordott magánál. Abba íratta be a legfontosabb információkat. Máig sem értem, de a dolog kiválóan működött.

Salánkon is élt, nem is olyan régen egy fura figura, aki – ha úri kedve úgy tartotta – megállt a település egyik forgalmas kereszteződésében, és csíkosra festett pálcájával elkezdte irányítani a forgalmat. Falubelijei vették a lapot, és utasításainak megfelelően cselekedtek.

Ernőt, egy másik falu bolondját különleges képességekkel áldotta meg a teremtő. Akivel összehozta a sors, annak csak egyszer kellett megmondani, hogy mikor van a születésnapja, s azt ő egy életre megjegyezte.

Mérget vehettél rá, hogy a szóban forgó napon Ernő megjelenik képeslappal a kezében, rajta kuszán a Boldog születésnapot mondat. Ilyenkor illik némi aprópénzt adni.

Az előbb említett Gyuszi viszont pénzt sohasem fogadott el – az utazása nem került semmibe – viszont azt elvárta, hogy szolgálataiért egy tányér étellel megkínálják.

Sanyi, aki Kárpátalja egyik legnépesebb magyar községében lakik, bebizonyította, hogy ma, az internet és mobil telefonok világában is szükség van az ő információs szolgáltatásaira. Tudni kell, hogy ezen a településen szinte mindenki primőr zöldségfélék termesztésével foglalkozik – hónapos retek, újburgonya –, s igen sok felvásárló járművével helybe jön. De előzőleg hiába tisztázta a gazdával az érkezés időpontját, számára az a helymegjelölés, hogy a Nagylapos, vagy az Égeres-dűlő nem jelent semmit. Pedig a gazda és munkásai éppen ott szedik fel a termést. Ilyenkor van kéznél a reggeltől napestig a főutcán megtalálható Sanyi, s ő készségesen elvezeti az idegeneket a mondott helyre. Így aztán, míg tart a szezon, Sanyi kisfiúsan szőke feje minduntalan feltűnik egy-egy mikrobuszban. A sofőr melletti helyen, amint éppen élénken magyaráz.

Bálintról a tóháti falvakban élő lányok tudnának mesélni. Az akkori lányok persze ma már mind nagymamák. Nem tudni, hogy abban a nincstelen világban honnan szerezte, de tény, ennek a bolond legénynek volt egy gyönyörű öltönye. Amelyben aztán minden környékbeli falu bálján megjelent. Ki hinné, hogy Bálint érkezése fontos eseménynek számított. Pedig nem tett semmi rendkívülit, csak szerényen meghúzódott az egyik sarokban. Jó sok időbe beletelt, míg a fiú végre rászánta magát, s elindult, hogy táncra kérjen egy leányt. A jelenlévők közül mindenki tudta, hogy Bálint csak az illető falu általa legszebbnek tartott lányával fog táncolni. És csak egyetlen egyszer. A többi fehérnép őt nem érdekelte. A lányok körében nagy volt tehát az izgalom.

Hisz pillanatokon belül eldől, ki a legszebb...

Szépreményi Kristóf


  • A cikk a Kárpátinfo hetilap 25. évfolyamának 12. számában jelent meg.
  • Hetilapunkat megvásárolhatja terjesztőinknél, illetve előfizetheti a postán.
  • A Kárpátinfo hetilapot ONLINE is előfizetheti!
  • Lapunkat elolvashatja PDF formátumban is.

Kövessen minket a Facebook és az Instagram oldalainkon.
Iratkozzon fel a Telegram csatornánkra is.
Legyen jól informált!


Hirdetés